LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Levéltári napok, konferenciák - Gyimesi Endre: Levéltári Nap - Zala Megyei Levéltár, 1988. április 22. • 1988. [LSZ 1988/3. 99-101. p.]

Zala Megyei Levéltár 1988. április 22. Néhány év óta már Zala megyében is hagyomány, hogy tavasszal tudományos ülést rendez a Zala Megyei Levéltár. Ez évben rendkívüli apropója volt a levéltári napnak. Április 22-én ünnepelte 60. születésnapját Simonffy Emil kandidátus, agrártörténész, a Zala Megyei Levéltár igazgatója. Munkatársai magas szintű tudományos konferenciával, neves agrártörténészek (köztük több jó barát — Szabó István-tanítvány) meghívásával igyekeztek emlékezetessé tenni az ünnepi alkalmat. A közel 150 fő részvételével lezajlott konferencia témája a „Gazdaság és társadalom a XVIII—XX. században" címet viselte. A délelőtti program elnöke Benczéné Nagy Eszter, a Levéltáros Egyesület titkára volt. Az első előadó Benda Gyula (Néprajzi Múzeum) egy sajátos forráscsoport feldolgozásának problémáival foglalkozott Inventárium és paraszti gazdaság a XVIII—XIX. században címmel. Véleménye szerint a falusi és mezővárosi hagyatéki összeírások egy olyan semleges forrástípust képviselnek, amelyek mentesek más források (pl. adóösszeírások, közigazgatási források stb.) torzító hatásaitól. Példáiban elsősorban a keszthelyi Festetics-uradalom hagyatéki leltáraira, vagyonösszeírásaira utalt, továbbá felhasználta a Néprajzi Múzeum adattárában őrzött 8000 hagyatéki forrás feldolgozása során nyert tapasztalatait is. Elsősorban arra kereste a választ: lehet-e az inventáriumokat úgy felfogni, mint a paraszti gazdaságról adott időpontban készült teljes leltárt; lehetséges-e az időbeni változásokat nyomon követni, s ha igen, ezek összevethetŐek-e egymással, s végül alkalmasak-e ezek a források a statisztikai elemzésre? 1790-től 1850-ig vizsgálta meg forrásait, megállapítva, hogy az 1830-as évektől már van annyi adat, hogy statisztikailag értékelhető legyen. Ezután aprólékosan elemezte a paraszti gazdaság alkotóelemeit (a föld, épülettőke, állatállomány, termék és eszközkészlet), majd összefoglalva megállapította, hogy az 1830 utáni időszakra vonatkozóan nem szabad lemondani a hagyatéki statisztikai feldolgozás módszeréről. Ez a forráscsoport igen értékes, s eddig igen kevéssé kutatott része levéltárainknak, érdemes lenne több energiát fektetni bele. Orosz István (Kossuth Lajos Tudományegyetem) Földművelési rendszerek a Dunántúlon a XIX. század első felében címmel tartott előadást. Először felvázolta az európai fejlődés állomásait, majd áttért a magyarországi helyzet ismertetésére. Fő kérdésnek tekintette: hogyan és mikor lehet, illetve kell az egyik gazdálkodási módról a másikra áttérni? A hazai helyzetet elemezve, az 1828-as országos összeírás alapján megállapította, hogy a 12 dunántúli megye élen járt a fejlődésben, itt volt a legtöbb modern gazdálkodást folytató nagybirtok. Gazdálkodásuk fejlettsége alapján hét csoportba sorolta a dunántúli településeket, s kimutatta, hogy a klasszikus nyomásos gazdálkodás a terület háromnegyed részére volt jellemző, de nem kizárólagosan. Dunántúlon 1828-ban már megkezdődött a hagyományos ugaros rendszerek bomlása, még ha a primitívebb formák tovább is éltek néhány helyen. A települések 21%-a megkezdte az ugaros gazdálkodás felszámolását. A falvak 75%-ában ez a folyamat csak 1848 után kezdődött meg, 4%-ában pedig ősi, a nyomásos gazdálkodás előtti formák éltek tovább. Végezetül Orosz István összehasonlította a Dunántúl gazdálkodási rendszerét az országos átlaggal, s megállapította, hogy annak mutatói minden tekintetben jobbak, s ez az előny a tőkés átalakulás megalapo-93