LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA
Oktatás, művelődés, levéltárpedagógia - Bedécs Gyula: Iskola és levéltár: néhány módszertani tapasztalat a levéltári anyag felhasználásáról a középiskolai történelemoktatásban. • 1985. [LSZ 1985/3. 52-58. p.]
Mindezt ismerve, a megoldás adott. Átgondoltabb és szorosabb együttműködésre van szükség a tanárok és a közgyűjtemények munkatársai között, illetve arra, hogy a közgyűjtemények együttesen, nemcsak a történelemórát segítve közeledjenek, hanem egy komplex keretben, az egész történelemszemlélet alakítása és fejlesztése érdekében lépjenek fel. E közös fellépésnek egyik lehetőségét és egy lehetséges keretét az ifjúsági honismereti mozgalom adja. A honismeret „önző érdekből'' fordul az ifjúság felé: a majdani aktívákat, a honismereti kutatás jövő szakembereit kívánja megnyerni. De ugyanígy önző érdek vezeti az iskolákat is, amikor elfogadják a honismereti mozgalom közeledését. A mozgalom a maga hármas egységével — honismereti szakkör, honismereti pályázatírás, táborozás — tág teret ad az iskolának és bő szereplési lehetőséget a tanulóknak, megteremtve az iskolán kívüli eszközök bekapcsolását a történelemszemlélet alakításába. Közben mind a két fél — az iskola és a honismeret — a helytörténeti kutatás műhelyeire — a könyvtárra, múzeumra, levéltárra — épít. A mozgalom azért, hogy mind színesebb foglalkozásokat és maradandó élményt nyújtva erősebb szálakkal kösse magához a fiatalokat, az iskola pedig azért, hogy az órái munkában fel nem használható formákat, módszereket integráljon módszertani kultúrájába. S itt adódik az újj nézőpont. Nem levéltár—iskola kettősségről van szó, hanem egy komplex programról, amelynek egy-egy elemét adja az iskola, illetve a levéltár. Látszólag a levéltár szerepe csökken, hiszen egy hármas egység (könyvtár-múzeum-levéltár) részévé válik és nem minden tanulóhoz szól. Valójában azonban nincs szó értékcsökkenésről. Együtt a másik két közgyűjteménnyel többet ad, egymás hatását erősítik és olyan tanulókat kapcsol be a munkájába, akik tudnak élni a kapott értékekkel. Ilyen egységes programmal működő szakkörök munkájáról már több híradást is olvashattunk. Tóth Kálmánné a nagykanizsai Thury György Múzeumban ennek jegyében szervezte és vezette szakkörét. Halász Imre a zalaegerszegi levéltárban dolgozott hasonló módon szakköri csoportjával. De mind a két tervezetben (megjelent „Beszámolók a Történelembarátok köreiről" című 1982-ben kiadott Történelmi Füzetekben) háttérbe szorult egy-egy közgyűjtemény, Tóth Kálmánné programjában a levéltár, Halász Imre szakköri tervezetében pedig a könyvtár. Természetesen csak az ismertetett program alapján írhatjuk ezt, feltételezhető, hogy a gyakorlati munkában nem volt arányeltolódás. E hármas egységre épülő munkában egyforma aránnyal kell szerepelnie a múzeumnak, a levéltárnak és könyvtárnak. Mi a következőkben a levéltári foglalkozásokról részletesebben írunk, mert elsősorban a levéltár helyét és a levéltári foglalkozások módszertani kultúráját kívánjuk feltárni. S ez éppen a levéltár esetében a legnehezebb. A múzeumban a kiállított tárgyak önmagukat kínálják elemzésre. Igaz, nem vehetők kézbe, de körbejárhatók, közelebbről szemlélhetők és a múlt egy darabját hordozzák és hozzák a szemlélő elé. A tárgyak nem egyedül állnak, hanem más emlékekkel együtt, egymáshoz kapcsolódva és egymást kiegészítve. S ha még azt figyelembe vesszük, hogy a kiállítás maga is szemléletes és különböző szemet vonzó és egyúttal a tartalmi értékeket kiemelő fogásokkal él, mindenképpen jogosan állapíthatjuk meg, hogy jóval könnyebb a múzeumban tartani a foglalkozásokat, mint a levéltárban. Bizonyos szempontból még a könyvtárban is. Elsősorban azért, mert számos gyakorlati foglalkozásra nyújt lehetőséget. Pl. egy téma bibliográfiájának összeállításánál a katalógushasználatot gyakorolhatják a tanulók. De az „elméleti munka" praktikus feltételei is könnyebben biztosíthatók és maga a kutatott anyag is vonzóbb és érdekesebb lehet a tanulóknak. A sajtó mint forrás köze-53