LEVÉLTÁRI ANYAG TUDOMÁNYOS, MŰVELŐDÉSI CÉLÚ FELHASZNÁLÁSA

Levéltári napok, konferenciák - Horváth J. András – Németh Ágnes: Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről. Levéltári Szemle, 67. (2017) 3. 7-26.

Beszámoló a Magyar Levéltárosok Egyesülete 2017. évi vándorgyűléséről 9 könyvtárak és a felkészült könyvtárosok, hogy végül kimondhassák: ott fejlett a helyi társadalom, ahol könyvtári szakember dolgozik. Az elmondottakból kiderült, hogy a könyvtáraknak valódi jelenléte és fontos szerepe van a társadalomban, szerepük megkönnyíti az emberek hétköznapjaiba való beépülését, így a kipróbált és bevált stratégiák levéltári adaptálása nagy segítség lehet a levéltárak társadalmi szerepének megújulásában. Deme Pétertől, a Pulszky Társaság elnökétől a múzeumoknak a változó világ kihívásaira adott válaszairól tájékozódhattunk. Az elmúlt száz évben, de főképp az elmúlt néhány évtizedben, a múzeum definíciója a meglehetősen általánostól („közérdekű s tudományos, kulturális vagy művészeti szempontból értékes tárgyak gyűjteményének állandó kiállítása” – Révai Nagylexikon, 1916) egyre inkább egy több funkciós, a változó világ eszközeit mindjobban ki- és felhasználó intézménnyé vált. Feladatai folyamatosan bővülnek, kibontakoznak, valós és virtuális életünk hétköznapi részesévé igyekszik válni, szemben az ósdi, néhány tárgy egy félhomályos teremben nézetével. Az előadó a 19. századi művészettörténész és múzeumi kurátor, Alfred Lichtwark egy frappáns idézetével szemléltette a múzeumok számára megfogalmazott változási kényszert: „Mindaddig, amíg a múzeumok kővé nem dermednek, változásokon kell keresztülmenniük. Minden nemzedék új feladatokat fog számukra adni.” Hazánkban az 1970-es évektől érzékelhetőek változások, amikor párthatározat (1974), majd törvény (1976) képében központi elvárásként nyilvánult meg a „közművelődés”: megvalósítására forrást is biztosítottak. A rendszerváltozás utáni évek adtak új lendületet az ágazatnak, a szakemberek – kényszerűségből vagy az új ismeretek hatására – új fogalmakkal és eszközökkel ismerkedtek meg: marketing, public relations, civil szervezetek, nemzetközi együttműködések, és kezdték el használni azokat a szakterületükön. A fenntartók megváltozásával átalakult a finanszírozás, csökkentek a ráfordítások és még jobban érvényesült a költségvetési maradékelv. A szakma kreativitása és a társadalmi igények is új eszközök alkalmazását kényszerítették ki: modernebb, megújult kiállítások, új rendezvények jelentek meg, szakmai civil szervezetek és folyóiratok alakultak, megindult a digitalizáció, a figyelemfelhívás új eszközei léptek porondra. 1996-ban elindult a Múzeumok Majálisa és 1997-ben végre elfogadták a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről alkotott törvényt. A 21. század első évtizedében további szervezetek alakultak (Magyarországi Tájházak Szövetsége, Magyar Vidéki Múzeumok Szövetsége stb.), díjakat, elismeréseket hoztak létre, mint például a Pulszky-díjakat. 2002-ben egy rendezvénysorozatot szerveztek a magyar múzeumügy kezdetéről. 2003-ban meghirdették „a megújulás kényszerét”, amelynek következményei az állományvédelem fejlesztése, az Alfa-programok, a „Múzeumok mindenkinek” programok, a Múzeumok Őszi Fesztiválja voltak. Ezeknek a programok a mai napig működnek, és a megkezdett irány a fenntartók elvárásaival is találkozik. 2004 óta az Európai Uniós támogatói pályázatok is új és rendkívül fontos kiegészítő lehetőségeket biztosítottak a finanszírozásban, ezek azonban jellemzően nem csak egy gyűjteményi területről szólnak, sok az átfedés a könyvtárüggyel és a közművelődéssel. A 2011 óta többször megváltozott fenntartói környezetből adódó bizonytalanság, és az egyre növekvő adminisztrációs teher erősen nehezíti a kitűzött célok megvalósítását. Az előadás fontos pontokat érintett, és jól vázolta a múzeumügynek az el-