Selejtezés

Általános - Körmendy Lajos: A levéltári irat értéke és az iratselejtezés. • 1994. [LSZ 1994/4. 34-44. p.]

van szó: a társadalmi értékrend állandóan változik, a politikáról nem is beszélve, talán a tudományos fejlődés az, ami a leginkább stabil, illetve az itt bekövetkező változás többnyire egyirányú: felértékelődést von maga után, ellentétben az első kettővel, melyeknél a leértékelés is gyakori. (Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az egyes iratok történeti értékének kialakításánál óriási szerepet játszhat a fentebb tárgyalt, a kutató által létrehozott másodlagos kontextus-információ — lásd a katyni forrás példáját.) Tehát ha az iratok összességére igaz is a folyamatos történetiérték-emelkedés, az egyes iratok, iratcsoportok esetében már rapszodikus értékváltozásokról beszélhetünk: ami ma különösen megbecsült forrás, azt 50 év múlva talán nem tartjuk nagyon fontosnak, de további 150 év múlva esetleg ismét az érdeklődés középpontjába kerülhet.

18 Az értékelemzés végére érvén próbáljuk meg levonni a logikus következtetéseket. Az első az, hogy amíg az irat létezik, a három rész-érték (kurrens használati, jogbiztosító, történeti) állandóan jelen van, és együttesen határozza meg az irat információs értékét. A másik következtetés az, hogy az idők során a történeti érték fokozatosan kiszorítja a másik kettőt.

19 Ha viszont a levéltárosi munkát nem ephemer hatásúnak szánjuk, tehát a levéltárba kerülő iratokat hosszú távon vagy örökre meg akarjuk őrizni — és melyik levéltárnak nem ez a célja? — akkor logikus, hogy az értékelésnek elsősorban vagy végsősoron a történeti értéket kellene megragadnia, az alapján kellene ítélkezni. Az előzőekben viszont láthattuk, hogy a történeti érték állandóan változik, a jövőre nézve (melyik jövőre, egyébként?) megjósolhatatlan. A harmadik következtetés az, hogy elméletileg minden irat egyaránt értékes (lehet) — jól tudjuk viszont, hogy mindent megőrizni nem lehet. A negyedik: minden próbálkozás reménytelen az értékeléshez szolgáló objektív mérce alkotására. (Természetesen a tapasztalatokat át lehet és kell is adni, fel lehet hívni a figyelmet egy-egy tipikus irategyüttes esetében az értékelésnél figyelembe veendő szempontokra, ez azonban nem objektív mérce.) Egy sor feloldhatatlannak tűnő ellentmondás. Nem csoda, ha a levéltárosok nem mernek eléggé selejtezni, ez a bizonytalanság az oka annak, hogy túl sok iratot gyűjtünk be, hogy egyre több raktárépületet emelünk, amit a társadalom egyre inkább vonakodik finanszírozni. A levéltári értékelés Mint említettem, a levéltári értékelésnek bő nemzetközi szakirodalma van, és mivel ez Magyarországon nem nagyon ismert, érdemes röviden áttekinteni az egyes országokban kialakult markáns nézeteket, elméleteket. Angliában Hilary Jenkinson levéltárosnak a húszas években kifejtett nézetei uralták sokáig a szakmai közvéleményt, és ennek megfelelően alakították is ki a gyakorlatot. Jenkinson elméletének a lényege az, hogy az iratok történeti értéke az adminisztratív értéktől függ, tehát amit a szervek értékesnek vagy értéktelennek tartanak, azt a levéltárosnak respektálnia kell. Ez a meglehetősen leegyszerűsítő nézet a 40/50-es években változott, amikor amerikai segédlettel kidolgozták a megőrzendő iratok általános kritériumait, melyek a következők voltak: 1. mutassák be a szerv történetét; 2. mutassák be a szerv működését; 3. elégítsék ki a várható kutatási igényeket. Ezeket a nehezen megfogható elveket gyakorlati útmutatókkal is kiegészítették: 1. kiselejtezendők a tisztán rutineljárások során keletkezett, valamint a csak belső igazgatásról szóló iratok; 2. megőrzendők a nagyszámú embert érintő intézkedésekre vonatkozó iratok, az indexek, valamint a regiszterek, még akkor is, ha a hozzájuk tartozó 40