Rendezés

VIII. Intézetek, intézmények - Elek László: Javaslat iskolai fondismertetések bevezetésének egységesítésére. • 1981. [LSZ 1981/1. 29-36. p.]

anyagát nélkülözik. Gyakran éppen azokra az évekre vonatkozóan nincs dokumentum, amelyekben hirtelen felgyorsult és mozgalmassá vált a különben nyugodt falusi élet, amikor az iskolai oktató-nevelőmunka megnehezült, és több gonddal járt a tanulók fegyelmezése, amikor meglazult a szülői ház és az iskola viszonya, s a tanulók mulasztása megnövekedett. Az előbb említett nehézségeket fokozza a helytörténeti (község-és iskolatörténeti) tanulmányok, összegezések egymástól elütő vizsgálódási módszere, célkitűzése és minőségi foka, vagy akár a helytörténeti irodalom teljes hiánya. Ujabb gondként jelentkezik a különböző iskolafenntartók korántsem egységes elvekre alapozott ellenőrzésmódja, sokszor az iskolai oktató-nevelőmunka rendjét is befolyásoló közreműködése. Más szóval: az országos és a helyi szervek által kiadott alaprendelkezések, határozatok, előírások változatossága a szervezési-szervezeti kérdésekben, továbbá az ellenőrzési jog és hatáskör kijelölésében és alkalmazásában tapasztalható sokszínűség, a módszertani, tan tárgy felosztási, fegyelmezési ügyekbe való beleszólás formája és mértéke. Mindezek tovább módosították, színezték és egyénítették az egyes iskolák, mint fondképző szervek belső hivatali életét és tevékenységét. Joggal merül fel a kérdés, hogy az említett tényezőkre való utalás tartozéka-e a korszerű fondbevezetőknek? Kell-e ennyi támogatást adni a kutatóknak? Feltételezhető-e, hogy a kutató az eseménytörténeti rész viszonylagosan jó vagy legalább is elfogadható ismeretével közelít az iratokhoz? Nem kétséges, az események túlnyomó többségében nem. Pedagógiatörténeti kutatásokra nagyrészt szakdolgozatot író főiskolai vagy egyetemi hallgatók vállalkoznak, sok esetben minden kedv és lelkesedés nélkül, semmi vagy egészen minimális alapismeret birtokában. Azt jelenti ez, hogy a szakdolgozat készítői még a szakmai irányítást is valójában a levéltárostól várják, minthogy a témát kitűző szaktanár sem ismeri a levéltári anyagot, különösen ha az más megyében, nem a főiskola vagy az egyetem székhelyén található. Nem tudja, megoldható-e sikeresen, záros határidőn belül az a feladat, amelyre a jelölt általában minden előzetes vizsgálódás nélkül, elhamarkodottan ajánlatot tett. Nem tudja, van-e elegendő írásos dokumentum hozzá. Lehet-e remélni egyáltalán, hogy a szakdolgozatok témáinak megfogalmazása előtt, mind a szaktanár mind a hallgató ellátogasson az adott levéltárba, hogy ott személyesen győződjék meg (esetleg a levéltárost is bevonva a konzultációba) az írásos anyag mennyiségéről, annak szakmai értékéről,célszerű hasznosítása lehetőségekről? Sajnos,agyakorlatmamégnemez, sőt ismerve az újítások bevezetésének nehézkességét, úgy tűnik, jó ideig nem is számíthatunk rá. Marad tehát az a megoldás, hogy a levéltáros adjon több segítséget. Készítsen — az anyag ismeretében - olyan raktári jegyzéket, amelyek differenciáltan vizsgálják az egyes iskolák történetét, belső szervezetét és életét, felhívják a figyelmet a rendkívüli, a nem mindennapi esetekre, tartalmazzák a fond iratanyagának pedagógiai-didaktikai, társadalom- és szociálpolitikai, hely- és kortörténeti adatait. A levéltáros ezzel szinte a dolgozatíró személytelen munkatársává válik. Persze, ekkor is ott áll még előtte az a másik kérdés: milyen mértékben utaljon a „mögöttes háttérre", a helytörténeti munkák általa ismert adataira? Szabad-e alapoznia a levéltári fond anyagát meghaladó, s csak a helytörténeti feldolgozásokból ismert, lokális értékű iskolai tényekre és adatokra, utalhat-e pl. a különböző iskolafenntartók kötelességeit és jogait tartalmazó állami és egyházi, társulati és vállalati rendelkezésekre? 30