Rendezés

VI. A központi államigazgatás területi szervei - Baranya Margit: A telekkönyv funkciója és a telekkönyvi iratok 1873-1914. • 1970. [LSZ 1970/3. 572-618. p.]

2. a rangsor elvének kimondásával, ami viszonylagos "biztonságot nyújtott a korábban bejegyzett hitelezőnek. E törvényt követően 1840-ben találkozunk újra a betáblázás intézményével. Az adóssági követelések elsőbbség végett i betáblázásáról szóló 1840. évi XXI. törvény részletesen szabályozta az ezzel kapcsolatos kérdéseket. A törvény megismétli a korábbi törvénynek azt a rendelkezését, hogy az ingatlan fekvése szerinti helyén kell a betáblázást eszkö-^ zölni, s hozzáfűzi, hogy a betáblázásnak a köztörvényhatóság /megyei közgyűlés, városi tanács, kerületi gyűlés stb./ előtt kell történnie, továbbá, hogy az nem hat ki az adósnak más köztörvényhatóság területén fekvő ingatlanaira. A betáblázás elsődleges célja a törvény 5. §-a értelmében az, hogy a betáblázott követelés csőd esetében törvényes kielégitési elsőbbséget élvez. A betáblázás alkalmával az eredetiben bemutatott kötelezvényt a közgyűlésben, tanácsülésben nyilvánosan felolvasták, és végzést hoztak a betáblázásról, amelyet az ülés jegyzőkönyvébe foglaltak. A kötelezvény másolatát aztán bevezették a betáblázási könyvbe, amelyhez névmutató is tartozott. A könyv és a lajstrom nyilvános volt, azokról kivonatokat is lehetett kapni. A betáblázás tárgyi terjedelme különböző volt, aszerint, hogy a városban vagy a megyében történt. Városok tekintetében a törvény kötelezően kimondta, hogy egyedileg kell meghatározni azt a konkrét ingatlant, amelyet terhelni kivannak, mig^megyékben un. általános betáblázást engedett, vagyis a betáblázott követelés az adósnak az illető megyében fekvő valamennyi ingatlanát terhelte. Az eltérés magyarázata az, hogy a városokban már voltak telekkönyvek, amelyek konkrét, elkülönített ingatlanokat, illetőleg azokra vonatkozó jogokat tartottak nyilván, mig megyékben ilyenek ez időben még nem voltak és nem is lehettek. A törvény lehetővé tette azt is, hogy nemesi ingatlanokat egyedileg terheljenek meg betáblázás utján, de erre olyan bonyolult és nehézkes eljárást adott - telekkönyv hiányában - hogy az nemigen mehetett át a gyakorlatba. Bár a betáblázásról szóló mindkét törvény a városokra és a megyékre vonatkozóan egyaránt tartalmazott rendelkezéseket, mégis elsősorban a megyékben fekvő nemesi birtokok tekintetében volt e törvénynek nagyobb jelentősége, ezekre vonatkozóan mondtak ujat, hiszen a városi telekkönyvekben nyilvántartott ingatlanokat terhelő kölcsönöket korábban is bejegyezték az arra^a célra szolgáló nyilvántartásba, az utóbb tárgyalt törvény legfeljebb csak megfelelően szabályozta az ezzel kapcsolatos eljárást és az érdekeltek jogi helyzetét. Az utóbbi tárgyalt törvénynek a nemesi ingatlanokra vonatkozó rendelkezései ekként átvezetnek annak vizsgálatához, hogy a nemesi birtokok tekintetében a telekkönyv intézménye hogyan alakult ki. 575