LEVÉLTÁRI ÁLLOMÁNY GYARAPODÁSA, CSÖKKENÉSE
Világi Dávid: Hozzászólás az evangélikus iratmentés ügyéhez. Levéltári Szemle, 71. (2021) 3. 40-43.
41 2021/3. ▪ 40 – 43. Felmerülhet a kérdés, hogy miért is olyan fontos a helyi döntéshozók: lelkészek, presbiterek meggyőzése? Miért nem lehet központi utasítás alapján elvégezni a mentést és beszállítást? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához rá kell világítanom a Magyarországi Evangélikus Egyház szervezetének néhány sajátosságára. Az evangélikus gyülekezetek – történelmi hagyományuknál fogva – mindig alulról építkeztek. Azaz minden esetben megelőzte a helyi szerveződés a felsőbb hierarchikus struktúrák megjelenését, s a felsőbb szervek létrehozása kapcsán a gyülekezetek képviselői mindig törekedtek arra, hogy továbbra is erős helyi jogosítványokkal rendelkezzenek, s minél jobban korlátozzák a felsőbb hierarchikus szintek beavatkozási lehetőségeit. Ez a hagyomány a mai napig igen erős, és számos kérdés kapcsán komoly következményekkel jár. Levéltári szempontból ez annyiban érdekes, hogy az iratanyagok – kevés kivételtől eltekintve – nem kerültek evangélikus levéltárakba, hanem helyben, a gyülekezeteknél találhatóak a mai napig, s azok átadásáról csakis a helyi döntéshozóknak van joga határozatot hozni, kivéve azon eseteket amikor egyértelmű veszélyeztetés okán a gyűjteményi szabályrendelet alapján hivatalos eljárás keretében levéltárba menthető az irat. A fentebb leírtak következménye az is, hogy nem alakult ki hazánkban egy területi lefedettségét tekintve jól átgondolt gyűjteményi szervezet. Leszámítva az Evangélikus Országos Levéltárat, a többi nagyobb gyűjtemény csupán a nekik otthont adó gyülekezet méretéből fakadó komolyabb lehetőségeknek köszönheti létét. Ebből is fakad országos szinten a kedvezőtlen földrajzi eloszlás. Fentiekből következik az is, hogy a gyűjteményi szakmai kérdések országos koordinálására létrehozott Evangélikus Gyűjteményi Tanács (továbbiakban GYT) – minden jó szándéka ellenére – a gyakorlatban csupán részkérdésekben felelhet meg a feladatának. Egyfelől nem állnak rendelkezésére megfelelő eszközök, amelyekkel a gyülekezetek szankcionálhatóak lennének azokban az esetekben, ha a helyben őrzött anyagokat nem tárolják, kezelik megfelelően, kivéve a már említett gyűjteményi szabályrendelet értelmében kezdeményezett eljárást, ám az ilyen esetek ritkák; másfelől az ellenőrzésre sem állnak rendelkezésre megbízható csatornák. Elméletben ugyan a GYT szemei és fülei az egyházmegyékben a gyűjteményi megbízottak, ám az, hogy a gyakorlatban ez mennyire van így, nagyban függ a megbízott személyétől. Vannak, akik nagyon lelkiismeretesen végzik munkájukat, s olyanok is, akik kevésbé tudnak a vállalt feladatok teljesítésére időt és energiát áldozni. Ennek következtében vannak olyan egyházmegyék, amelyek a GYT számára vagy vakfoltokat képeznek, vagy olyan területekként jelentkeznek, ahonnan a realitásokhoz képest pozitívabb jelentések érkeznek, amelyek elkendőzik a problémákat. Mi lehet hát a megoldás? Kovács Eleonóra tanulmányából is világosan látszik, hogy az egyetlen megnyugtató és véglegesnek tekinthető megoldás az lenne, ha az iratanyagok akár hosszú távú letétként, akár ajándékként levéltárakba kerülnének. Erről azonban nagyon nehéz meggyőzni egyes gyülekezetek képviselőit. Hozzászólás az evangélikus iratmentés ügyéhez
