LEVÉLTÁRI ÁLLOMÁNY GYARAPODÁSA, CSÖKKENÉSE
Arany Krisztina: Levéltári iratajándékozások a Mikes Kelemen Program keretében – a levéltári koordináció első két évének tapasztalatai, Turul, 92. (2017) 2:104–107. - 1. Értekezések - Bakó Zsigmond: Hazatérő múlt - A Torontói Magyar Ház gyűjteménye
69 magyarok esetében egyértelműen kijelenthető, hogy életük végéig felelősséget éreztek hazájuk és az ott élő emberek iránt. A torontói források ezen túl még arra is választ adnak, hogy milyen kapcsolatot ápolt a diaszpóra magyarsága más, szintén külföldre kényszerült magyar közösségekkel. Ez jól látható többek között a Magyar Királyi Csendőri Bajtársi Közösségnél,19 melynek több országban volt megfelelő magyar képviselete, kisebb szervezete, illetve hasonló módon ide sorolható a Pax Romana is. A hazához fűződő - érzelmi eredetű személyes - kapocsra is található dokumentum, amire talán az egyik legjobb forrás maga a líra, példának okáért Kostya Sán dor hagyatékában lévő honvágy című vers.20 Ebben a műben a szerző saját lelki világát, a hazához fűződő lelki kötődését mutatja be, mely mikrotörténeti szinten fontos adaléka a feltárandó és elemzés alá vetendő források sorának. Az óhaza értelmezése a diaszpóra magyarság vonatkozásában több szempontból is értékes lehetőséget kínál. Ezek közül elsősorban az identitásmegalapozó tartományt érdemes kutatni, mely természetéből adódóan örök érvényű marad a Magyarországról emigrált emberek számára, tehát törölhetetlen lesz életükből, emlékezetükből. Az individuumokat vizsgálat alá véve arra a következtetésre jutunk, hogy önmeghatározásuk gyökerei az óhazába nyúlnak vissza és őrződnek meg. Tehát azt látjuk, hogy ezen személyek megalapozó emlékezete, vagyis hagyományaik, szokásaik forrása Magyarországra lokalizálható. Ezzel párhuzamosan jelen van a tapasztalás által létrejövő, és folyamatosan mozgásban lévő biografikus emlékezet is. Ez utóbbi emlékezeti teljesítmény azonban hoszszú távon nem gyakorolhat hatalmat a megalapozó emlékezet felett, csak annak kiegészítéséül szolgálhat. így tapasztalható a források tükrében, hogy maga az emigráció nem megalapozója az identitásnak, csupán kiegészítője. A nemzeti mivolt, a magyarságtudat eredője, pontos mibenléte a megalapozó emlékezet kutatása által fedhető fel, mely tulajdonképpen az önazonosság alapját szolgáltatja.21 19 MNL OL - P 2343 - II. - 5. Magyar Királyi Csendőri Bajtársi Közösség (MKCSBK) 20 MNL OL - P 2343 -1. - 8. Kostya Sándor hagyatéka 21 Jan Assmann: A kulturális emlékezet (Ford. Hidas Zoltán.) Bp., 2013. 53-54. 22 Gazsó D.: i. m. 24. 23 J. Assmann: i. m. Vö. Maurice Halbwachs: Das kollektive Gedächtnis. Stuttgart, 1967. 130. Tanulmányomban végül a diaszpóra meghatározásának harmadik fő pontját vizsgálom, vagyis az emigrálok viszonyát a befogadó közösséghez. A kint lévő magyarság esetében pontos képet lehet alkotni arról, hogy milyen módon és mélységben illeszkedtek be az őket körülvevő társadalomba. A migrációt követően az emigrálok előtt két választás állt fenn: vagy megmaradnak gyökereiknél és csak integrálódnak az adott környezetbe, vagy teljes mértékben asszimilálódnak és úgy folytatják életüket. Az emigrációval kezdődő óhazán kívüli életnek és fejlődésnek az egyik legfontosabb kérdése tehát, hogy a befogadó társadalomba érkezők meg tudják-e tartani másságukat, etnikai, kulturális különállásukat?22 Többek között azért is tartom fontosnak a kérdés tisztázását, mert az emigrációval a szülőhazát elhagyó személyek kiszakadtak abból a környezetből, mely konstans módon biztosítani tudta identitásuk megtartásához szükséges eligazodási pontokat. Tehát a szülőhazájuk, környezetük által biztosított emlékezeti kereteket egy új, idegen környezetre váltották, ahol ezek a kiigazodási pontok kezdetben nem voltak meg. Ez az a pont, ahol eldől, hogy a hazájukon kívülre szakadt egyének, tágabb értelemben - a migrációs eredet által összekovácsolódott - közösségek diaszpóraként, vagy asszimilálódott csoportként tudnak-e működni. A kulturális különálláshoz, az etnikai határok fenntartásához ezeknek a közösségeknek meg kell erősödniük. A megerősödéshez viszont olyan teret kellett kialakítaniuk, melyben többek között folytatni tudták hagyományuk ápolását. Ez a tér biztosította a diaszpóra tagjai számára a kapcsolatot, és magát az emlékezet szempontjából fontos emlékezeti pontokat. Természetesen itt nem feltétlen konkrét fizikai terekre kell gondolnunk.23 A torontói magyarságnak kulturális emlékezet módszertana szempontjából a legfontosabb ilyen tér a kultúrközpont, vagyis a Torontói Magyar Ház volt. A kultúrközpont megléte viszont nem jelentette azt, hogy ezek a közösségek ne integrálódtak volna az új társadalomba, pusztán annyit, hogy az integráció mellett sikerült etnikai és kulturális elkülönülésüket fenntartani. A diaszpórában élőknek a befogadó államtól csupán az volt az elvárásuk, hogy közösségük tagjai a megfelelő jogokban részesüljenek. Ez a jogegyenlőség biztosította azt a keretet, amelyben a közössége megfelelő módon tudott működni, és melyben megfelelő módon kiépíthette intézményrendszerét, kinti működésének legfőbb pilléreit. A tanulmányomban fent felvázoltak is erősítik azt a megállapítást, miszerint a kanadai magyar közösség nem asszimilálódott csoportként, így diaszpóraként kell meghatározni. A hazájukat elhagyó személyek életében - Lendvay-Zwickl Jenő példájából is kiindulva - az emigráció pillanata egyértelműen origóként, identitásteremtőként értelmezendő, aminek közösséghez való kötöttsége megteremtette azt a kollektív emlékezetet, amelyet migrációs eredetnek nevezünk. A befogadó társadalomba érkező magyar közösség olyan kategóriája szerepel a tanulmányomban, mely meg tudta teremteni azt a környezetet, melyben hagyományait, kultúráját ápolni tudta, és tudja a mai napig. Ezen a téren belül fontos szerepet töltöttek be a kulturális intézetek, különböző egyesületek, melyek bástyaként védték e közösség attribútumait, a befogadó lakosságtól megkülönböztethető etnikai, kulturális különbségeit. A kanadai magyar diaszpóra esetében a dokumentumok tükrében jól látható, hogy más emigrációs csoportokkal, az óhazával is folyamatos kapcsolatban volt. Végezetül - a történelmi elemzés keretét elhagyva - feladatomnak érzem feltenni azt a kérdést, hogy vajon a kint élő magyar közösség meddig maradhat fenn diaszpóraként, meddig tud a saját keretei között különálló, kollektív emlékezeti közösségként működni? A kérdés feltevése azért is fontos, mert a kanadai magyar emigráció is egyre jobban veszít etnikai és kulturális különállását megtestesítő közösségéből - itt gondoljunk a vegyes házasságokra és a diaszpóra öregedő társadalmára -, amely magában hordozza azt a veszélyt, hogy a ma ismert kanadai diaszpóra idővel asszimilálódik az őt befogadó
