Iratértékelés, illetékesség
Schneider Miklós: Értékminimum - forrásérték. Észrevételek néhány új irattári tervhez. • 1974. [LK 1973-1974. 505-514. p.]
506 Schneider Miklós tehát az irattári anyagnak hányadrésze lesz levéltári anyaggá. A különböző számítások és becslések azt mutatják, hogy államonként változóan ezt az arányt 3—5—8—10 stb. százalékokkal látják kifejezhetőnek. Ez rendben is volna eddig, de marad a kérdés másik oldala: az iratképző szerv működése során keletkezett és irattárában őrzött anyagból melyek azok az iratfajták, ügykörök, egyes iratok, amelyek ezt a bizonyos megőrzendő százalékot kiteszik. Nem kívánunk itt monografikus aprólékossággal összefoglalót adni a levéltári iratanyag minőségi színvonalának emelését célzó hazai és külföldi erőfeszítésekről, csupán néhány gondolattal próbáljuk felidézni egyrészt a levéltáron belül folyó selejtezésre, másrészt az irattári anyag áttekintésének nagyobb lehetőségeire irányuló elképzeléseket. Ha nem is volt teljes egyetértés a magyar levéltárosok körében a tekintetben, hogy selejtezést kell végezni a levéltári anyagban, abban többnyire egyetértettek, hogy a selejtezés végzése elkerülhetetlen. Legfeljebb indokaik voltak mások és mások. Abban ismét szintén egyetértettek, hogy a selejtezés „nemcsak a legnagyobb óvatosságot és széles körű erudíciót igénylő, hanem a legnehezebben körülírható levéltári munka, melyben az egyéni mérlegelés szabadságát, esetleg botlásait teljesen kizárni semmiféle utasítással nem sikerül".1 Sokakat ez a veszély tartott vissza attól, sőt még ma is visszatart, hogy az őrizetükben levő nagymennyiségű iratanyag selejtezéséhez hozzáfogjanak. A levéltárak központosítása, egységes irányítása lehetővé tette, hogy megvalósulhasson az, ami a korábbi évtizedek levéltárosai számára csak jámbor óhaj volt: a levéltári iratselejtezés egységes elvek és központi irányítás alatt megvalósított gyakorlat alapján történő lefolytatása.2 Sorra készültek a selejtezési ügykörjegyzékek és a levéltárakban megindult a selejtező munka. Ezzel párhuzamosan azonban már jóval"régebben, még a felszabadulás előtti években felvetődött a kérdés megoldásának másik lehetősége is, az ügyvitelben keletkező, egyre duzzadó mennyiségű iratanyag szelektálásának szükségessége. Jól látták a levéltárosok, hogy az erősödő centralizáció hatása és az írásbeliség felduzzadása a történeti kútfőmentés munkáját nagyon megnehezíti és egyre inkább a legfőbb kérdés az lesz: mit kell ebből a hatalmas aktatömegből a levéltárak részére átmenteni.3 Az állami levéltári korszak első éveiben, mikor a belső selejtezések már számottevő eredményeket értek el, felvetődött annak a lehetősége is, hogy ne csak egyes iratfajták átvétele elől zárkózzanak el a levéltárak, hanem elképzelhető, hogy ki lehet alakítani azoknak a szerveknek a jegyzékét is, melyektől egyáltalán nem vesz-1 Szabó István A magyar levéltárvédelem kérdései (Levéltári Közlemények, — a továbbiakban LK — 1931.) c. cikkében fogalmazta meg ezt, ugyanakkor arra is utalt, hogy a „selejtezést elsősorban az teszi indokolttá, nehogy a nagytömegű aktával együtt az értékes is odavesszen", és ezzel elvi alapját vetette meg az irattárakból átvételre kerülő iratanyag kellő mérvű szelektálásának, de még inkább a végleges megőrzésre kerülő iratanyag előzetes különválasztásának. 2 Bánrévy György: A selejtezés általános elvei LK 1939. c. cikkében fontosnak tartja, hogy a selejtezés megfelelő végzéséhez központilag jóváhagyott iratjegyzékre volna szükség. Szabó István fent idézett cikkében pedig kifejezetten alapkövetelményként állítja fel a levéltárak állami kezelésbe "vételét. 3 Jánossy Dénes: A modern aktatermelés és a levéltár LK 1940—41. Ő az, aki felveti írásában, hogy az átvételre kerülő iratok megállapításánál nagyon óvatosan kell eljárni és a mérlegelésnél a hatáskör, illetékesség és az ügymenet beható tanulmányozására van szükség. Mai törekvéseink ilyen világos megfogalmazása mellett még arra is utal, hogy a nem selejtezhető iratok körének rögzítését szintenként kellene megvalósítani.
