Iratértékelés, illetékesség
Köcze László: Vállalati iratok gyűjtése: szabályozások és intézményi keretek a gépipar példáján I. Levéltári Szemle, 70. (2020) 3. 33-46.
34 Levéltári Szemle 70. évf . táraknak (25. §), rögzítve egyben, hogy ameddig a levéltárak nem veszik át az iratanyagot, a közhatóságok, közhivatalok és a vállalatok kötelesek azt levéltári anyagként őrizni, kezelni. Az intézményi keretek kijelölését követően került sor az irat fogalmának meghatározására: a 1.610-26/1950. (VIII.8.) VKM sz. végrehajtási rendelet szerint „iratnak (írott emléknek) kellett tekinteni minden olyan szöveget, térképet vagy képes ábrázolást, amely papíron vagy hártyán, levél, akta, füzet, könyv vagy tekercs alakban, kézzel írott, rajzolt vagy festett vagy pedig írógépen írt, fényképezés útján előállított, esetleg (pl. alsó hatóságoknak küldött körrendelet esetében) nyomdai vagy más úton készült sokszorosítás alakjában jelentkezik [...] Nem az irat, hanem a könyv fogalmába tartoznak azok a nem okmány vagy levelezés, hanem könyv jellegű kéziratok, amelyek a megjelentetés szándékával készültek, továbbá ezek különféle fogalmazványai és előmunkálatai”. A levéltári szervezet, majd az irat fogalmának jogszabályi definiálását nem sokkal később az iratőrzés és selejtezés szabályozása követte a 185/1951. (X.23.) MT számú rendelet formájában. Ez alapján a közigazgatási szervekhez hasonlóan a vállalatok számára is előírták, hogy nem szabad selejtezni az adott intézmény „szervezetére, működésére, fejlődésére és ügykezelésére vonatkozó alapvető (sic!) fontosságú adatokat tartalmazó iratokat; a politikai, gazdasági, tudományos, történeti vagy művészi szempontból értékes iratokat, a műszaki leírásokat, műszaki gyártási és gyári terveket; az 1867. évben vagy azt megelőző időben keletkezett; az irattárakban őrzött közlevéltári anyagot képező iratokat.” Mindezzel egyidejűleg rögzítették, hogy a szervezetek az öt évnél régebbi dokumentumokat évenként kötelesek selejtezni az iratok egyenként történő tartalmi vizsgálatával. 1 Az általános keretek kodifikálása mellett kezdődött meg az egyes gazdasági ágazatok irányításért felelős – az állam tulajdonosi jogkörét reprezentáló – minisztériumok által jegyzett rendeletek kiadása is. Jelen írás szempontjából az első lépést ebben a folyamatban a nehéz- és könnyűipari miniszter 13.510/1950. sz. együttes körrendelete jelentette. A vállalatok őrizetében lévő iratok gyűjtését és selejtezését a rendelet kifejezetten a „magyar ipari munkásság történetének feldolgozása” perspektívájából tekintette feladatnak, ahol is tizenöt pontban rögzítették, hogy mely iratok tekintendők megőrzendőnek. Ezekben a pontokban a rendeletalkotók egyszerre próbálták létrehozni a vállalatok kapcsán a megőrzendő iratok bizonyos „tematikai” keretét, illetve egy irattípusonkénti listát, amelyek együttesen képesek lefedni a nem selejtezhető vállalati iratok körét. Bár a Levéltárak Országos Központ-1 Az évenkénti kötelező selejtezést érintő utasítás a vállalatok esetében önmagában lehetetlenné tette a korabeli selejtezési döntések későbbi felülvizsgálatának, korrekciójának lehetőségét, annak ellenére, hogy a vállalati iratok értékelése és gyűjtése hagyományok hiányában egy ismeretlen terület volt, ahogy a vállalatok szintjén az iratokat érintő döntéshozatali rend is kaotikus, illetve kialakulatlan volt ekkoriban. Köcze László
