Iratértékelés, illetékesség
A köziratok levéltári értékelésének kérdései. Szerk. Lakos János. • 2002. [MOL]
végezni a selejtezést, hogy a megtartott iratok alapján az iratképző lényege, hatásköre, működése követhető legyen. A történetírás szempontja azt kívánja, hogy a kort minél teljesebben és minél jellemzőbb vonásaiban mentsük át az utókornak.70 Meg kell állapítani, melyek azok az ügyek, amelyekben a levéltárképző szerv mint illetékes hatóság jár el. Minden olyan levelezés ugyanis, amelyben a levéltárképző hatóság csak mint informáló, tanácsadó, nyomozó fórum szerepel, kidobható, hiszen az illetékes 71 hatóságnál az ügy érdemi részére vonatkozó iratok úgyis megvannak. A fenti gondolatot fejlesztette tovább Jánossy Dénes 1942-ben. Kifejtette, hogy a levéltári átvételre kerülő iratoknál nagyon óvatosan kell eljárni, amelyhez a hatáskör, illetékesség és az ügymenet beható tanulmányozása szükséges. Utalt arra is, hogy a nem * 72 selejtezhető iratok körének rögzítését szintenként kellene megvalósítani. 1945 után a levéltárak központosítása lehetővé tette, hogy az iratselejtezés egységes elvek alapján történjen. Az 1950. évi 29. tvr. az állami szervek irattári anyagának egységes szempontok szerint történő selejtezését írta elő, amelynek részletes szabályozását a 185/1951. (X. 23.) MT rendelet adta. így a gyakorlatban minden irattári anyag selejtezése a levéltárosok szakmai ellenőrzése alá került. A kormányrendelet és a tárcaszintű utasítások 5 éves irattári őrzési időt írtak elő. Ennek letelte után az egyes tárcák részletes ügykörjegyzéke alapján - melyek kidolgozásában a LOK irányításával levéltárosok is részt vettek - az iratokat selejtezni kellett. Az ügykörjegyzékek léte megpróbálta csökkenteni az iratértékelés szubjektivizmusát. A gyakorlatban az 50-es évek elején történt selejtezéseket jelentősen befolyásolta a papírhiány és egyéb politikai szempontok. (Munkaverseny, "kutató selejtezés".) Az öt év selejtezési korhatár és levéltári begyűjtés túlzottan kis részekre tördelte az anyagokat, és hiányzott a történeti rálátás a dokumentumokra. A levéltáraknak nagy tömegű, sokszor ömlesztett iratokat kellett átvenni, így az ügyfélforgalom is többszörösére nőtt. Az új helyzetből adódó feladatokat Baraczka István elemezte 1951-ben. Az iratértékeléssel kapcsolatban kifejtette, hogy beszélni kell "az iratok önmagukban meghatározott és körülményeikben meghatározott értékéről." Elkülönítette az iratanyag ügyviteli és levéltári értékét, amely nem zárja ki egymást. Az ügyviteli érték általánosabb és meghatározott időre szól, csupán adminisztratív jellegű. Az irat ügyviteli pályája is két részre bontható, pusztán ügyviteltechnikai iratokra és az ügyek érdemi intézésének vonatkozásait tartalmazó iratokra. A
