LEVÉLTÁRTUDOMÁNY
Kecskeméti Károly: Levéltár és emlékezet. Levéltári paradoxonok. LSZ 62. (2012) 1.
Levéltár és emlékedet 1789—1795 c. könyvét, amelyben azt bizonyítja be, hogy az álnok Ausztria volt a felelős a Baselben 1795-ben megkötött porosz—francia különbékéért. A poroszok felelősségét kimutató osztrák válasz, a Herzog Albrecht von Sachsen-Teschen als Reichs-Feld-Marschall, Alfred von Vivenot-tói, 1859-ben jelent meg. Vivenot a bécsi levéltárakban kutathatott, ahova Sybelt nem engedték be, de a berlini és párizsi forrásokat nem láthatta. Az 1850-es években Franciaország ellensége nem Poroszország, hanem Ausztria volt.16 A hosszú tapogatózás és habozás után, a kutatókat befogadó nemzeti, területi és helyi levéltárak hálózata az 1880-as évekre épül ki. Az Archivio Segreto Vaticano-t XIII. Leó 1881-ben nyitja meg, a Public Record Office 1884-ben, a francia levéltárak 1887-ben vezetik be a liberális rutint összegező kutatási szabályzatot. E szabályzatok lényege: zártak csak a politikailag érzékeny és magánszemélyek intimitását érintő iratok maradnak hosszabb ideig, egyébként a levéltári anyag kutatása ötven év elteltével szabad — tegyük hozzá, amennyiben leltárak vagy egyéb segédletek a kutatást lehetővé teszik. A 19. század levéltári forradalma két, ebben a korban alig szétválasztható szakma, a levéltárosok és történészek együttes akciójának eredménye. A levéltárosok begyűjtötték, rendezték és leltározták, gyakran ki is adták, a forrásokat (így a francia Louis Dou'ét dArcq, az osztrák Alfred von Arneth, a belga Louis-Prosper Gachard), a „pozitivista" történészek három egymást követő generációja (pro memoria néhány kiragadott név: Rjinke, Lord Acton, Marc^ali, Pirenne, de a felsorolást hosszan lehetne folytatni) az így megnyílt, tényeket dokumentáló forrásanyagra támaszkodva megteremtette a történettudományt. A pozitivista történelmi látásmódot és követelményeket Charles Vidor I.Mnglois (1863—1929, a francia levéltárak igazgatója) és Charles Seignobos (1854—1942, a Sorbonne tanára) 1898-ban megjelent kézikönyve, az Introduction aux études historiques, foglalta össze. Levéltári tragédiák és sikerek a 20. században A liberális optimizmus nem élte túl az I. világháborút. A viktoriánus és ferencjó^sefi korban kiépült és megszilárdult, a történettudományhoz szorosan kapcsolódó levéltári rendszerről azonban többé már nem lehetett lemondani. Sőt, a mind szélesebb hatáskörű és egyre több iratot termelő államoknak egyre hatékonyabb levéltárakra volt szükségük. A levéltártörténet következő szakaszának főszereplői a 19. századi forradalmából kimaradt és megkésetten Európához felzárkózó két nagyhatalom: Oroszország és az Egyesült Államok. Az orosz felzárkózást, 1917 tavaszán, a liberális forradalom szellemében, européer arisztokraták, professzorok és levéltárosok kezdeményezték. Lenin 1918. júniusi rendelete ennek a lendületnek a terméke, de az Egységes Állami Levéltári Fond fogalmának bevezetésével, ez a rendelet alapítja meg az új diktatórikus állam centralizációs levéltári politikáját.1 7 1917 és 1938 között, a levéltárak története ugyanolyan drámai és bonyolult, átszervezésekben, tisztogatásokban és ideológiai fordulatokban bővelkedő, mint az Unió és a Párt története. Ez alatt a húsz év alatt építi ki a hatalom a kettős, állami és pártlevéltári hálózatot az intézményrendszer három szintjén (Unió, Köztársaságok, területek). Ugyan a franciaországitól eltérő kronológiával, de a forradalmi tabula rasa egyik formáját se kerülte el a szovjet levéltárügy. A húszas évek végén előbb Pokrovszkij ideologikus rendezési sémája hozta veszélybe a levéltári örökség forrásértékét, a harmincas évek „makulatúra-kampányai" során pedig a levéltárakba került teljes anyag felét, 14 000 tonna papírt kitevő 28 millió tételt zúztak be a papíripar szolgálatában. 1938-ban a levéltárak a politikai rendőrség kötelékébe olvadtak be. A makulatúra-kampányoknak ezzel vége lett. De vége lett minden kutatási lehetőségnek is. Az NKVD bevezette a teljes titkosítást, amely csak 1953 után kezdett lazulni. 16 Francia Külügyminisztériumi Levéltár, Mémoires et Documents, Autriche 67. és 68 számú irat (1869. február 9). 17 HORHORDINA, 1994. 21 KENNEDY, 2001. XLV1I-749. 13
