Irányító és ellenőrző szervezetek
Gyenesei József: A magyar levéltári szervezet 1956-ban. • 2006. [LSZ 2006/3. 16-24. p.]
a levéltárak és az iratképző szervek közti közvetlen kapcsolat kialakításával kívánta megvalósítani a javaslat; ami egyrészt számolt azzal, hogy ennek következtében a levéltárosok munkafeladatai növekedtek volna, másrészt azzal is, hogy ezek eredményes ellátásához szükség lett volna az intézmények jogosítványainak szélesítésére és személyi állományának növelésére. A javaslattevők az iratkezelés és az irattározás legfontosabb elvi alapjait magasabb szintű jogszabályokban kívánták szabályozni, a részletkérdésekben történő állásfoglalást és a szükséges intézkedések megtételét pedig az illetékes levéltárra bízták volna. Az összefoglaló szerint a történeti, illetve az ügyviteli értékkel bíró iratok tartós megőrzésének biztosítása érdekében rendezésre várt azok levéltári átvételének kérdése is. Minderről így írtak: „a raktárak befogadóképessége a legtöbb levéltárban kimerült. A szakszerű és biztonságos tárolás sürgős intézkedést igényel. " A megoldást egy új — legalább 15 ezer iratfolyóméternyi raktárhellyel rendelkező — országos levéltár szervezésében és építésében látták, amely a népi demokratikus korszak országos jelentőségű dokumentumainak befogadásáról gondoskodott volna. A jegyzet intézkedéseket sürgetett az 1. számú Budapesti Állami Levéltár 10 ezer méternyi, folyamatosan rongálódó, penészesedő feudális kori iratait illetően is, amelyeket abban az időben rosszul méretezett állványokon, bezsúfolva őriztek a Szent István Bazilika pincéjében. A második pont kitért a megyeszékhelyeken működő állami levéltárak raktározási gondjaira is, amelyek kénytelenek voltak anyagaikat 6-7 különböző épületben tárolni. A helyhiány megszüntetésére a javaslat indítványozta a területszervezés során felszabadult megyei épületek részleges átengedését. A harmadik fejezet rámutatott a levéltárakban őrzött irat mennyiségének növekedésére (összesen mintegy 120 ezer iratfolyóméterről számolt be) és ezzel együtt az elvégzendő munka hatványozódására, amelynek teljesítéséhez azonban az intézmények nem rendelkeztek megfelelő személyi feltételekkel. Emlékeztetett arra a tényre, hogy a magyar levéltári szervezet 24 egységében dolgozók száma a felettes szervek által 1954-ben végrehajtott racionalizálást követően a korábbi 276 főről 219-re csökkent. A kérdés megoldásának első lépését a korábbi létszám visszaállításában jelölte meg. Az ötvenes évek első felében ugyan sor került a tudományos kutatóintézetek személyzetének bérrendezésére, ennek hatálya azonban nem terjedt ki a levéltárakra, miként a múzeumokra és a tudományos könyvtárakra sem. A feljegyzés a kialakult bérfeszültség orvoslását sürgette. A levéltári szaksegédszemélyzet helyzete még ennél is rosszabb volt, az ő illetményeik ugyanis 1950 óta nem emelkedtek. így esetükben gyakori volt a pályaelhagyás, a begyakorlott kisegítő munkaerők távozása viszont nagy veszteséget okozott a szakmának. A Levéltári Közlemények és más munkák megjelentetését az MTA kiadója biztosította, az így kialakult függő helyzet azt eredményezte, hogy sok — a feljegyzésben jónak minősített — kézirat csak késve látott napvilágot. Ez természetesen jelentős mértékben csökkentette a tudományos dolgozók munkakedvét és ambícióit és akadályozta a levéltári tudományos irodalom kibontakozását. Az összefoglaló az önálló kiadási lehetőség mihamarabbi megteremtését szorgalmazta. 14 Uo. 15 A tudományos dolgozók munkakedvet befolyásoló tényező volt minden bizonnyal az is, hogy a kiadványmunkáknál a választott témát a LOK-nál előzetes jóváhagyás végett be kellett jelenteni. 19
