Levéltárügyet szabályozó jogszabályok tervezetek, értékelések

Balázs Péter: Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezése 1939-ben a magánlevéltárak helyzetének rendezésére: dokumentumok az 1947. évi XXI. tc. előkészítésének történetéhez. • 1990. [LSZ 1990/3. 52-65. p.]

országos állami levéltár felállítására, s a javaslat érintette a magánlevéltárak kérdését is, .azt tanácsolva, hogy a magánlevéltárak és a történelmi iratok tulajdonosai „minden direkt vagy indirekt kényszernek alkalmazása nélkül" szólíttassanak fel, hogy levéltáraikat és régi irataikat önként ajánlják fel a felállítandó levéltárnak. Az Akadémia a közbelyesléssel fogadott indítványt, amelynek főtárgya a felállítandó Országos Leyéltár volt, a belügyminiszterhez továbbította, aki 1872-ben ankétot hívoitt össze. Az ankét javaslata elsősorban szintén a felállítandó országos (levéltár, valamint a hiteles helyi, vármegyei, városi és községi levéltárak kérdésével foglalkozott, de szólott a családi levéltárakról is, annak a véleményének adva kifejezést, hogy ezek „magántulajdont képeznek s így az állami beavatkozás körén kívül állanak", de az Országos Levéltárnak leendő felajánlásukat, esetleg letéteményezésüket minden eszközzel elő kell mozdítani. „Általában — mondja az ankét javaslata — oda kell hatni, hogy a hatóságok, testületek és családok levéltárainak, a megállapítandó terv szerint, lajstroimai készíttessenek és az állami levéltárban elhelyeztessenek". Az ankét eredménye az lett, hogy felállíttatott a mai Országos Levéltár, de anélkül, hogy a magán-, a családi levéltárak kérdése révbe jutott volna. A családi levéltárak kérdését, amely tehát az Országos Levéltár felállításakor külön kérdésként maradt vissza, továbbra is a tudományos szervezetek és körök vették gondjaikba. Még 1873-ban a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányának október 2-án tartott ülésében — a Társulat titkára, Szilágyi Sándor jelentve, hogy Csáktornyán egy szivarárus boltban takaróul használt régi okmányok megmentésére eredményesen küldetett ki — szóba került „az uradalmi s családi levéltárak tulajdonjogának ügye, s hogy vajon nem volna-e célszerű azok biztos megőrzése tekintetéből törvényjavaslatot készíteni?" A választmány arra az álláspontra helyezkedett, hogy „fennálló törvényeink az ily levéltárakat úgyis nem magántulajdonul tekintik," de a törvényjavaslat eszméje elejtetett azért is, mert Szilágyi Sándor említette, hogy a kultuszminiszter ezen ügyre nézve üdvös intézkedéseket tesz foganatba, viszont a törvényhozó testület az adott politikai viszonyok között ilyen törvényjavaslat tárgyalására úgysem tudna időt szakítani. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmánya milyen „fennálló törvények"-re gondolt, amikor az uradalmi és családi levéltárakat azok értelmében nem magántulajdon tárgyaként tekintette, hiszen az említett miniszteri ankét alig egy évvel előbb még azt állapította meg, hogy „a családi levéltárak magántulajdont képeznek". Minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a Magyar Történelmi Társulat tévedésben volt s olyan körülmények álltak előtte, amelyek a levéltárakon nyugvó magántulajdon jogát valójában egyáltalában nem érintették. Talán amaz említett régi jogszabályra gondoltak, amely a családi levéltárat a legidősebb testvér birtokába utalta, természetesen fenntartva rajta a család közös jogát. így a családi levéltár valóban nem „egyéni", hanem közös tulajdonnak volt tekintendő, ez a körülmény azonban nem érintette a „magántulajdon" fogalmát. Lehetséges azonban, hogy a választmány előtt az 1723. évi 45. te. lebegett, amely kimondta, hogy az ország köziratai („publica regni acta") — mind országgyűlésiek, mind közigazgatásiak és 'mind bíróságiak — bárki kezénél, vagyis akár káptalanoknál vagy konventeknél vagy magáncsaládoknál legyenek és az ország közállapotát érintik, egy éven belül a törvénycikk által felállítani rendelt „Archívum Regni" őrének kezéhez juttattassanak. Nem tekintve azt, hogy e rendelkezésnek a törvényben nincs szankciója és hogy a szóban forgó „Archívum Regni" csak évtizedek múlva valósult meg, a törvény idézett szavai semmiesetre sem vonatkoznak arra, hogy a magánlevéltárak egészükben az állam kezére adandók. A törvény nyilvánvalóan olyan iratokat kívánt az említett „közirat" fogalma alá vonni, amelyek ma a „hivatalos irat" neve alatt szerepelnek, vagyis amelyek közhatósági szervek működésében jöttek létre. Biztosabban lehet következtetni arra, hogy a Szilágyi Sándor által foganatosítandók gyanánt említett kultuszminiszteri intézkedések valószínűleg az Országos Levéltár folyamatban levő felállításával függtek össze, végeredményben azonban a helyzet e tekintetben változatlan maradt, és a családi levéltárak fennmaradásának biztosítása és általában viszonyainak szabályozása érdekében hatékony lépések nem tétettek. A kérdést tudományos szervezetek és tudósok részéről azóta ismételten felvetették. Az 1885. évi történeti kongresszuson Thallóczy Lajos, mint a kongresszus I. osztálya A. alosztályának előadója, az egész országra nézve levéltár-statisztikai felvételt sürgetett. Rámutatott, hogy a kisebb családi levéltárak évről évre pusztulnak, a nemesi középosztály hanyatlásával kótya-vetyére kerülnek, s külföldről kell drága pé.izon hazaváltani. A közlevéltárak rendje és fenntartása érdekében azzal a 59