Levéltárügyet szabályozó jogszabályok tervezetek, értékelések
Keresztes Csaba: „A püspök nagy tisztelettel beszélt a levéltárosokról és a levéltári munkákról”. Az egyházi levéltárak állami reformja 1969-ben. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 33. (2021) 1–2:133–158.
134 Keresztes Csaba lésekkel szoros állami függésbe vonta.5 Sajátságos, hogy a katolikus levéltáraknál egy további eljárást is alkalmaztak. Az iratok „biztonsága” érdekében egyfajta zár alá vételt vezettek be: minden levéltári és irattári helyiséget két kulccsal nyíló zárral láttak el, és az egyik kulcs a területi állami levéltár vezetőjénél volt. Ez volt, eufémisztikusabb megfogalmazásban, a „kettős kezelésbe vétel”. Bár hangoztatták, hogy ez a módszer nem befolyásolja az egyház tulajdonjogát, a „kettős kezelés” egyértelműen sértette a római katolikus egyház szuverenitását. A kettős kezelés végül 1956-ban szűnt meg.6 5 Bikki István: A magyar levéltárügy szervezete 1950-1968. (Rövid áttekintés.) Levéltári Szemle, 41. évf. 4. sz. 1991. 58. 6 MNL-OL-XIX-I-4-ab-3-30. tétel-94267-1969. (109. doboz) Valamint: Bikki, 1991. 59. 7 Ennek ellentmond, hogy a katolikus levéltárak anyagáról ún. alapleltárak is készültek, melyek elkészítésében az akkori állami levéltárak munkatársai is tevékenyen közreműködtek. Az Országos Levéltár a katolikus levéltári anyagról akkor 3,5 millió ún. biztonsági filmfelvételt őrzött. 8 MNL-OL-XIX-A-21-a-M-8-1-1965. (37. doboz) 9 MNL-OL-XIX-A-21-a-S-36-5-1966. (40. doboz) 10 MNL-OL-XIX-A-21-a-S-36-5-1966. (40. doboz) 11 A minisztérium részéről a bizottságban a múzeumügyet Kovács István, a könyvtárügyet Kondor Istvánné, a levéltárügyet Baraczka István képviselte, az ÁEH Somos Ferencet delegálta. Ettől az évtől számítva valóban bekövetkezett némi pangási állapot, ám nem 1968-ig. Ugyanis az egyházi közgyűjtemények helyzete egy ideje foglalkoztatta a hatóságokat. Az Állami Egyházügyi Hivatal (továbbiakban: ÁEH) már 1965-ben szorgalmazta az egyházi közgyűjtemények helyzetének felmérését, beleértve a levéltárakét is. Ez utóbbiak viszonyai - szavaik szerint - „még rendezetlenebb és kevésbé áttekinthetőbb a múzeumok és könyvtárak helyzeténél is”. Némileg túlozva hozzáfűzték, hogy tudomásuk szerint 1945 óta senki sem vizsgálta meg e levéltárakat szakszempontból.7 Döntést hoztak arról, hogy a következő évben felmérik a közgyűjtemények állományát. Az adatok beszerzését a politikai munkatársaikra bízták, akiknek úgy kellett eljárniuk, hogy a „helyszíni tájékozódás különösebb feltűnést ne keltsen, de ugyanakkor megfelelő képet nyerhessünk”.8 A múzeumi, könyvtári és levéltári területre vonatkozó adatokat egy feljegyzésben öszszegezték. Az összefoglalásban már a gyűjtemények pusztulásának képét is előrevetítették! A levéltárakra vonatkoztatva kiemelték, hogy nemzeti érték szempontjából számos rendkívül fontos okirat van az egyházi levéltárakban, és „az egyházi levéltárakban lévő anyagok feldolgozása, illetőleg állami ellenőrzése [!] a felszabadulás óta nem történt meg”.9 Ez utóbbi feladat nagyobb volt, minthogy az ÁEH el tudta volna végezni. A továbbiakban a munkába bevonták a társszerveket is - leginkább a szakmailag érintett Művelődésügyi Minisztériumot -, és később az egyházi szervezeteket is. A helyzet megoldására tárcaközi bizottság létrehozását javasolták, melybe az egyházak képviselőit is meghívták volna. A megóvási és fenntartási feladatok anyagi költségeinek nagyobb részét az egyházakra kívánták hárítani. Új szabályok és szabályzatok kidolgozását javasolták, melyek egyébként az egyházi jelleg és a tulajdonjog biztosítását is magukban foglalják. Nem utolsósorban olyan személyek alkalmazását kívánták meg a közgyűjteményi területen, akik egyrészt szakképzettek - másrészt politikailag megfelelők.10 Az ÁEH és a Művelődésügyi Minisztérium 1967 februárjában kezdte meg a közös munkát, és az elkövetkező időszakban belső értekezletek sorát tartották a közgyűjteményi problémák lehetséges rendezési módjairól. A korszak szokásrendszere szerint bizottságként folytatták az együttműködést (sőt, utólag „akcióbizottságnak” aposztrofálták testületet).11 Az első időszakban elvi ajánlásokat fogalmaztak meg: a gyűjteményirányító
