Levéltárügyet szabályozó jogszabályok tervezetek, értékelések

Balázs Péter: Teleki Pál miniszterelnök kezdeményezése 1939-ben a magánlevéltárak helyzetének rendezésére: dokumentumok az 1947. évi XXI. tc. előkészítésének történetéhez. • 1990. [LSZ 1990/3. 52-65. p.]

tessék. A meghatározásnak, hasonlóan a közlevéltár fogalmának meghatározásához, a levéltár szerves egységén kell alapulnia, de, rugalmasnak is kell lennie, hogy a mesterséges eredetű levéltárak és gyűjtemények, sőt szükség esetén egyes darabok is a törvény hatálya alá kerüljenek. A következő szakasz kimondja a magánlevéltárak bejelentési kötelességét, ami a levéltár tulajdonosát terheli. Hasonló kötelesség kimondása iránt Olaszországban is felvetődött a kívánalom, nyilvánvaló azonban, hogy a „levéltár" köztudatban élő fogalmának ingatagsága s egy pontos levéltárfogalom köztudattá válásának nehézségei miatt a bejelentési kötelesség szankciója csak enyhe és rosszhiszemű esetekre szorítkozó lehetne. A bejelentési kötelesség nehézségeinek természetesen arra kell az állam levéltári hatóságát, a főfelügyelőt késztetnie, hogy a levéltárak számbavételére a kimondott bejelentési kötelesség mellett saját eszközeivel is állandóan törekedjék. A bejelentési kötelezettségről szóló szakasz a főfelügyelőnek biztosítja azt a jogot, hogy a magánlevéltárakat megszemlélhesse, vagy megszemlélitethesse. Ez a jog azonban gondosan megvizsgálandó lenne a magánlakásra biztosított és jelenleg fennálló jogok szempontjából, nehogy alapvető polgári jogokkal kerüljön összeütközésbe, elkerülhetetlen azonban, hogy valamilyen formában a levéltári hatóságnak ne biztosíttassák. A magánlevéltárak állami védelme ugyanis merőben kérdéses lenne akkor, ha az állam levéltári hatóságának nem állana módjában a magánlevéltárak megszemlélésével tájékozódást szereznie a levéltár mineműségéről, vagy ha az ilyen tájékozódás lehetősége teljesen a tulajdonos tetszésére lenne bízva. A törvénynek természetesen biztosítani kellene a magáinlevéltárak tulajdonosait, hogy levéltáruk megszemlélése részükre semmi anyagi vagy erkölcsi kárral nem jár, és egyedül azt a célt szolgálja, hogy megállapítható legyen a levéltár történeti jelentőségének mértéke :s ehhez képest esetleg ún. „történeti emlék"-nek nyilvánítása. A tervezet ugyanis az állam rendelkezési jogát csak azokra a levéltárakra terjeszti ki, amelyek különös történeti jelentőséggel bírnak, és így sértetlen fennmaradásuk és használhatásuk nyilvánvalóan közérdeket képez. Az ilyen levéltárak a javaslat értelmében a vallás- és közoktatásügyi miniszter által „történeti emlék"-eknek nyilváníthatók, és azok a magánlevéltári rendelkezések, amelyek a fejezet következő 20—24. szakaszaiban foglaltaknak, csak e történeti emléknek nyilvánított levéltárakra vonaitkoznak. Azok a magánlevéltárak tehát, amelyek nem nyilváníttattak „történeti emlók"-nek, nem esnek a tervezetben előírt rendelkezések alá, de — az előző szakasz értelmében — ezek tulajdonosait is terheli a bejelentési kötelezettség, és a levéltári hatóság ezeket is megszemlélheti, fennmaradván természetesen az állam részére az a jog is, hogy a jövőben e levéltárak is bármikor történeti emléknek nyilváníttathatnak, A javaslat akkor, amikor nem valamennyi, hanem csak a különös történeti becscsel bíró, s ennek következményeként hatósági lajstromba kerülő magánlevéltárak fölé kívánja az állam védő kezét kiterjeszteni, olyan elvi alapra helyezkedik, amelyen az osztrák és észt törvények felépültek, és amelyet a szakirodalom megnyilatkozásai szerint az olasz és német javaslatok is előreláthatólag magukévá fognak tenni. Ez a megoldás nem gyökértelen a magyar talajban sem, mivel műemlékvédelmünkről és a természetvédelemről a közelmúltban alkotott 1935. évi IV. te. is hasonló alapokon nyugszik. Gyakorlatilag nem képzelhető el olyan megoldás, amely nem a kiválasztás elvén nyugodna, s így megkülönböztetés nélkül minden .magánlevéltárt felölelne és szabályok alá foglalna, mivel ez a megoldás teljesen végrehajtható sohasem lenne, s emellett rendkívül megterhelné az állam levéltári ügyigazgatását, de sok felesleges megterhelés alá vetné az egyeseket is. Az a körülmény viszont, hogy valamely magánlevéltár történeti emlékké nyilvánításának és hatósági lajstromra való felvételének mindig meglenne a lehetősége, elég biztosíték volna arra, hogy az állam hatósága esetenként a megfelelő eredménnyel léphessen fel. A javaslatnak a történeti emléknek nyilvánított levéltárakra vonatkozó előírásai általában egyesítik magukban az ismertetett külföldi szabályok és tervezetek elgondolásait. A 22. szakasz kimondja, hogy az ilyen levéltárat tulajdonosa köteles fenntartani. Nyilvánvaló, hogy a fenntartási kötelességnek a tulajdonos csak akkor tesz eleget, ha a fenntartás megfelel a korszerű követelményeknek, e tekintetben tehát a levéltári hatóság hatályos ellenőrző tevékenységére van szükség. A szakasz a továbbiakban kimondja, hogy a történeti emléknek nyilvánított levéltárak vagy egyes darabjai nem semmisíthetők meg, nem alakíthatók át, a levéltári hatóság engedélye nélkül — az öröklés eseteit kivéve — nem ruházhatók át, ami maga után vonja a tervbe vett tulajdonosváltozásoknak a levéltári hatóságnál való bejelentését. Abból 61