Lapok Pápa Történetéből, 2017 (1-6. szám)
2017 / 3. szám - Magyar Költészet Napja - Kerecsényi Zoltán ünnepi köszöntőbeszéde
De nem feledhető, hogy őt megelőzve a magyar irodalomtörténet egy másik hírese is itt, e városban, méghozzá a pápai pálosok iskolájában érlelődik; a magyar szentimentalizmus költészetének alakja: Ányos Pál (Esztergár, 1756. december 28. - Veszprém, 1784. szeptember 5.). Az ő munkáinak hatása alatt ébred fel korán a költészet iránti szeretet egy ugyancsak pápai költő-palánta, pápai református iskolás fiú, Döbrentei Gábor (Somlószőlős, 1785. december 1. - Buda, 1851. március 28.) lelkében, aki később megalapítója lesz az Erdélyi Múzeumnak, aki majd igazolja Dugovics Titusz történelmi létezését, s akinek hatására széles körben elterjed a nándorfehérvári hős legendája Magyarországon. De persze, Petőfi után aztán nincs megállás a pápai „költőképzésben”. Itt bontogatja szárnyait a város szülötte, a nyelvészeti munkáiról és olvasókönyveiről is jelentőssé váló Matics Imre (Pápa, 1810. október 28. - Pozsony, 1862. június 4.) költő, szintén a Kollégium diákjaként Thaly Kálmán (Csép, 1839. január 3. - Zablát, 1909. szeptember 26.), aki itt írja meg első kuruc témájú költeményét is. Innen indul a 48-as hagyományokat kegyelettel őrző Kozma Andor (Marcali, 1861. január 12. - Budapest, 1933. április 16.), aki A karthágói harangok című szép versében alma materének és Bocsor István professzornak állít emléket. Itt lesz Nagyváradjeles szülöttéből elismert-megbecsült költővé és irodalomszervezővé a tragikussorsú Kőrös (Neumann) Endre (Nagyvárad, 1872. június 10. - Pápa, 1944. május 31.), akinek saját versei mellett németből készített műfordításainak számos kötetével gazdagodhattunk. Aztán itt érik diákból költővé a magyarság ezeréves múltjáról; különösen a negyvennyolcas idők és a trianoni megalázás emlékein elmerengő Lampérth Géza (Mencshely, 1873. október 23. - Budapest, 1934. november 18.), akit a költészet mellett a magyar-lengyel kapcsolatok egyik előmozdítójaként is illik emlegetni. A két világégés között, a „nyugatos líra általános sikere idején” él és munkál itt Petőfi Sándor lírai örökségét, a népköltészet hagyományát életre keltő Erdélyi József (Újbátorpuszta, 1896. december 30. - Budapest, 1978. október 4.), akinek bár ellentmondásos életpályája sokakban megrökönyödést kelthet, de a népiek egyik kiemelkedőjeként vitathatatlanul az elnyomott szegényparasztság követeléseit szólaltatta meg. Majdnem vele egy időben vág neki az útnak Pápáról a népnemzeti hagyományok szintén méltó őrzője, a múlt századi protestáns költészet legjelentősebb képviselője, Bódás János (Tác, 1905. febr. 1. - Székesfehérvár, 1987. máj. 1.), akitől aztán igazán kedves verseket örökölhettünk az emberi és természeti szépségről, a magyar tájról, a hazáról, a családról, az itt élő emberek szeretetéről. S végül három halhatatlan: innen indul el - a már fentebb is említett - mitologikus vonásokkal, keresztény és folklórmotívumokkal tarkított költői pályáján egy iszkázi fiú, Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. - Budapest, 1978. január 30.), aztán vele párhuzamosan egy zámolyi legény, „ a természetet és a kozmoszt az emberi ügyek részévé és jelképévé avató, ritmusában nyugtalanságot és belső nyugalmat egyszerre sugalló” költészetével Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. - Üröm, 2016. szeptember 12.), és a szülőhelyéhez szíve utolsó dobbanásáig erősen ragaszkodó pápai lány, Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. - Budapest, 1998. március 5.), akit saját, megkapó munkáin túl, mintegy kétszáz kötetnyi műfordítást hátrahagyva az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny magyar tolmácsolójaként is számon tarthatunk. Ezeknek a „csillagnéző” „ős titkot fejtegető” magyarjainknak - pápaiainknak tanítványai vagyunk. Bennünk akarnak élni tovább - minden magyarban, minden pápaiban! Törődnünk kell velük, mind többször gondolnunk kell rájuk, fel kell lapoznunk őket. Mert Sajgó Szabolcs SJ (1951- ) szavaival élve: 1107
