Lapok Pápa Történetéből, 2016 (1-6. szám)
2016 / 5. szám - A pápai új református templom 75 évvel ezelőtti felszentelése
„Szívemet hozzád emelem” Másfélszázados álom és egy emberöltő reménysége válik gyönyörűséges valósággá e hónap 31. napján, amikor a pápai református egyház új templomát felszenteli. Másfélszázados álom... Mert a teveli száműzetésből visszatért pápai református ősök, akik egy nemesi kúria zárt telkére behúzódva voltak kénytelenek megpróbáltatások tüzében megszentelt templomukat felépíteni, igen, már ők is és rájuk következő nemzedékek hosszú sora, szintén arról álmodott, lelki szemei elé azt az időt idézte, amikor a vallásszabadság teljes és tökéletes helyreállítása után ismét szabad téren álló templom harangja hívhatja majd a híveket az Úr igéjének meghallgatására. Egy emberöltő reménysége... Mert egy emberöltő, még ennél is hosszabb idő: kerek negyven esztendő telt el azóta, amikor az egyház akkori felejthetetlen lelkipásztora: Kis József, a maga munkás élete szent céljául tűzte ki az új templom megépítését. Mennyit küzdött, mennyit fáradott a magasztos terv kivitele érdekében! Minő sorscsapást kellett elviselnie, mikor a már szinte teljes egészében összegyűlt templomépítési költségeket a háború katasztrófája semmivé zsugorította. Minő sziklákat ingató, csüggedetlen prófétai hittel kezdte meg újra a nemzet legválságosabb idejében azt a szent harcot, amelynek hősi halottjaként esett el végül a munka mezején. Ám utódja támadt az új lelkipásztor személyében. Hogy mit tett, mit dolgozott Ólé Sándor azért, hogy a tanítvány hálás szeretetétől övezett előd porba hullott zászlaját felemelve, azt diadalhoz juttassa el, arról beszélnünk nem szabad, mert hite és meggyőződése és a mi hitünk és meggyőződésünk szerint is, ő csupán eszköz volt az Úr kezében, akinek sugallatától indíttatva, végezte a rábízottakat. És eszközök voltak az Úr kezében azok a többi fáradhatatlanok, azok a minden áron építeni akarók, azok az ismét megnehezedni kezdő idők előérzetében egyre sürgetők, akik ott álltak mindig a lelkipásztor oldala mellett és akik ma készen látva a nagy müvet, vele együtt hálatelt szívvel rebegik: „Egyedül Istené a dicsőség!” Egyedül Istené a dicsőség. Az Ő lelke indította önkéntes áldozatkészségre a gyülekezet tagjait, akik megvetették fundamentumát a további gyűjtésnek. Az Ő lelke világosította meg és vezérelte mindazoknak elméjét és szívét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy ez a nagyszerű alkotás, a tervező Dudás Kálmán remekműve, létrejöhetett és ma minden részletében szépséges készen várhatja a felszentelésre összegyűlök seregeit, majdan pedig állandóan a hívők ájtatos gyülekezetét. Akik a gyülekezetei nagy célja elérésében támogatták, így első helyen Pápa városát, az államot, a református konventet, a dunántúli református egyházkerületet és annak egyházait, és az itt fel nem sorolható sok-sok intézményt és tömérdek számú egyeseket vezette a maguk áldozatkészségében a pápai református egyháztörténeti múltja és központi jelentősége. Tudatában voltak annak, hogy a pápai református egyház volt a pápai főiskola bölcsője, hosszú évtizedeken át fenntartója, s ma is a legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. Hogy pedig a kollégium mit jelent e városnak, Dunántúlnak és az egész országnak, azt nem kell e helyen külön fejtegetnünk. Kultúránk és közéletünk nagyjai között ragyognak a volt pápai diákok nevei, viszont a legegyszerűbb sorba került tanítványa az ősi kollégiumnak is büszke arra, hogy annak az iskolának lépcsőit taposta, amelyből valaha Petőfi és Jókai szárnyra keltek. Ezeknek a volt tanítványoknak a pápai templomépítés iránti rajongása sok-sok megható példában nyilatkozott meg, amint mélységesen megindító a környékbeli és messzibb vidéki — így legutóbb a csallóközi — földművelő népnek az a csodás készsége, amellyel a pápai református egyházra, az egész kerület Sionjaként tekintve fel, hozta meg a maga szívbeli áldozatát. És mindazokat, akik bármi módon is elősegítették a templom létrejöttét, vezette 1075
