Lapok Pápa Történetéből, 2016 (1-6. szám)

2016 / 4. szám - Jókay Erzsébet levele 1956-ból az országból való távozása után

Az ünnepek lezajlottak, a gyerekek elmentek, belezökkentünk a rendes kerékvágásba. Egyedül vagyok, a ház körüli kis tennivalóimat elvégeztem, s most leülök egy kicsit csevegni veletek.

Megjött a tél, hófehér a világ odakint, tegnap este óta folyton havazik. Itt ülök, az ablaknál, hull a hó és a hó hullása közben Rólatok elgondolkodom. Nem is tudom, hol kezdjem el: Ama vasárnapon hajnalban, mikor megdördültek fejünk felett, fent a Gellérthegyen a fellegvár ágyúi. Előtte való nap boldogan aludtunk el, hogy másnap megyünk a Kálvin-téri templomba, ahol Ravasz** [László] fog beszélni. S jött a borzasztó holnap, dörgött az ágyú, odalent Pesten tüzek gyúltak ki, az emberben megdermedt minden. Egyre jobban világos lett előttem, hogy talán soha, vagy csak sokára jutok el az enyéimhez s a régóta szőtt kedves álmom temetni kezdtem csendesen. Az utóbbi nehéz 10 év alatt mindig azért imádkoztam sok nehéz órámban, hogy teljes szívemből mondhassam: Legyen meg a te akaratod! Hiszen elég nagy tréningem van már ebben s így megint eljutottam a csendes belenyugvásig. S ekkor az Úr kegyelme kihozott Pestről és elvezetett az enyéimhez. Hogy hogyan jutottunk át a határon, azt már Fercsikééktől bizonyosan tudjátok. Ha ott nincs az áldott, jó Gyuszi, akkor én soha át nem jutok. Voltak perceim, amikor így is azt hittem, ott maradok abban a ronda Hanságban. De hát egyszer csak vége lett a kínos vándorlásnak, és ott ültünk Eisenstadtban (Kismarton). Etettek, itattak bennünket. Még az éjjel tovább utaztunk, hajnalban már Bécs házai közt ment a vonatunk, s délelőtt megérkeztünk első állomáshelyünkre, a troiskircheni Flüchtlings lágerbe. Ez nem volt éppen luxushotel, egy hajdani katonaképző akadémia, melyet az orosz csapatok nemrég hagytak el. Elképzelhetitek hogyan, ahogyan ezt már ők szokták, lásd a Nátust! Mesteremberek tömege igyekezett lakhatóvá tenni, miközben özönlöttek a menekültek ezrei. Csodát müveit a jóakarat és áldozatkészség, hogy dacára a lehetetlen nehézségeknek, volt ágyunk, takarónk, meleg szobánk, ennivalónk. A lakosság csapatostól látogatta a lágert, kaptunk mindent. A gyerekek játékot, csokoládét, narancsot, a felnőttek meleg ruhát, toilett-cikkeket, dohányt. A Volkshilfek megkezdték a munkájukat, csodálatos önfeláldozással intézték ennek a napról-napra növekvő menekültáradatnak az ügyeit. Gyuszival mi is voltunk ilyen irodában, én mint tolmács, ő mint írnok. Az alatt a két hét alatt, míg a lágerben voltunk, rengetegen elmentek már különböző európai országokba, naponta 100 meg 100 ember. Hollandia, Olaszország családokat vett fel, Norvégia a 18 éven aluliakat, akik családjuk nélkül lógtak meg, Dánia a munkaképteleneket, Franciaország bármilyen számban csak fiatal embereket. Elképzeltem, miért kellenek ezek oda. Tolmácsolás közben figyelmeztettem is a jelentkezőket. Legnehezebb az amerikai bejutás volt, de Gyuszi itt is nagyon életrevalónak bizonyult s neki köszönhető, hogy ma az első 500-ba belekerültünk. Közben viszontláthattam kedves Bécsemet is. Szépen fel van építve, nyoma sincs a szörnyű bombakároknak. Kétszer is be kellett mennem a követségre. Hogy ott mi volt, az elképzelhetetlen. Az a tö1070