Lapok Pápa Történetéből, 2011
2011 / Különszám - Huszár János: Emlékezések és képek vitéz Kovács Lajosról, a pápai Református Kollégium legendás hírű tanáráról
A tornaórák - a hivatalos jelentésbeadás után - mindig gimnasztikái gyakorlattal kezdődtek, ami a teremben utána egy többszörös körbefutással zárult. Ezután rendszerint a három raj vetélkedői következtek, sokszor mókás formában. Ebbe rúdmászás, kötélmászás, szekrényugrás és egyéb gyakorlatok is belefértek. Általában - felsősök esetében különösen - a szertomászok gyakorlatoztak, nyáron pedig az udvari foglalkozásokon az atletizálók is tudtak futni, gerelyt hajítani, súlyt lökni, diszkoszt vetni, távolugrani és a magasugrók is gyakorlatozhattak. A vívók csak a különórákon tudták képességeiket fejleszteni. A vívók közül sokan voltak, akik néhány hónap után megunták és abbahagyták. Ugyanis Szakúr következetesen ragaszkodott - utólag: nagyon helyesen - pedagógiai tapasztalatai alapján kialakított azon gyakorlatához, hogy a kezdő vívók az első évben fegyver nélkül tanulták az alapokat, főként a lábmunkát. Ez néha unalmasnak tűnt, órákon keresztül lépések, előretörések, visszalépések stb., ám néhány év múlva rájöttünk, mennyire helyesen járt el mesterünk, amikor vívás közben nem kellett a lábunkra figyelni, mert a lábmunka már bennünk volt anélkül, hogy tudtunk volna róla. Nagy boldogság volt a második évben, amikor már fegyver volt a kezünkben, de hamar rájöttünk: iszonyú sok ismétlődő gyakorlat következik. Robot, amely soká fogja meghozni a gyümölcsét, az eredményt. Ilyen volt például, amikor párba állva segítettünk egymásnak a páma- felszúrásban. Ez abból állt, hogy a bordásfalra felfüggesztett szőnyeg előtt az egyik fél egy párnát elejtett, míg a másik - szemben a szőnyeggel - néhány méterről egy előretöréssel megpróbálta azt a leesés előtt felszúmi. Bizony eleinte nemigen sikerült. De év végére már tíz közül kilencszer is eredményes volt a roham. Boldogok voltunk, ha Szakúr megdicsért bennünket, de ez nem fordult elő gyakran... Úgy adódott, hogy én véletlenül kerültem be a vívásra. Mint már korábban jeleztem, Szakúr mindenkit kipróbált valamelyik sportágban, s miután én a futószámokban mindig lemaradtam, a távolugrás sem jött be, a magasugrásnál a 156 cm-nél végleg elakadtam, alkatomnál fogva pedig a „nehézsúlyú” atlétikai (dobó) számok szóba sem jöhettek, egy alkalommal Szakúr azt mondta: holnap gyere el a különvívásra. Másnap elmentem, és - talán látott valamit bennem - attól kezdve járnom kellett vívásra, noha elmondtam neki: a szüleim (mivel jól rajzoltam) A. Tóth Sándor művészi rajz különóráit preferálták, két különórát pedig nem tudtak volna fizetni, de a Mester azt mondta: nem baj fiam, apád valamikor jó szertomászom volt, neked nem kell fizetni. Persze az idők folyamán kiderült, hogy a futószámokban megtapasztalt lassúságom - ha kisebb mértékben is - itt is megmutatkozott, ezt az Öregúr technikai bravúrok, trükkök betanításával igyekezett kompenzálni. Még ma is nehéz leírnom azt az örömet, amit - igaz, évek hosszú és kemény munkája nyomán - 1947-ben éreztem, amikor életemben először a kollégiumi jelvény- szerző versenyeken a kardvívás bronzérmét nyertem el, 16 évesen... Persze, akkor még nem volt pódium, nem volt a mai értelemben ismert ünnepélyes eredményhirdetés, mivel nem ismertük, nem is hiányzott. Ezután következett a Dunántúli Középiskolák Vívóbajnoksága - ezúttal Győrben ahova legnagyobb meglepetésemre Szakúr benevezett. Előtte különórákon vettem részt, talán ennek köszönhetően itt is sikerült elcsípnem a harmadik helyet. A következő évben, 1948-ban a kollégiumi jelvényszerző versenyen már második lettem, a március 15-én megrendezett Cen- tenáris Emlékversenyen pedig bronzérmet szereztem. Ettől kezdve állandó helyem lett az Iskolaválogatottban, egyelőre csak tartalékként. Két olyan dologra emlékezem, amit az Öregúr rettenetesen gyűlölt, ami ellen egész életében küzdött: a dohányzás és a szeszesital. Éppen ezért talán meglepő, hogy egy pohár sörnek köszönhettem, hogy még ennek az évnek őszén pástra léphettem a már említett Dunántúli Közép844
