Lapok Pápa Történetéből, 2008
2008 / 6. szám - Huszár Jánosné Sülé Rózsa:Az én huszadik századom
1956 nyarán emlékeztünk meg a pápai Állami Tanítóképző Intézet fennállásának 60. évfordulójáról. Többnapos szép ünnepséget rendeztünk mozgósítva az iskola valamennyi egykori tanulóját. A sajtó, a rádió harsányan méltatta az intézmény jelentőségét. Igazi örömünnep volt ez a megjelentek, sőt az egész város részére. Az 1956-os forradalmat otthon éltük át, miután az iskola igazgatója erre az időre, igen okosan, hazabocsátotta a tanulókat. Október végén boldogan fogadtuk a győzelem hírét, s a meginduló demokratikus átalakulás kezdetét, majd az orosz beavatkozás a végletekig lesújtott bennünket. Minket nem érintett a megtorlás, de a sógoromat, aki tagja volt a forradalmi bizottságnak, egy ideig bújtatnunk kellett. Hallottunk ugyan letartóztatásokról, internálásokról, de nem is sejtettük, hogy a következő években emberek százait pusztították el. Csak mikor Nagy Imre kivégzéséről értesültünk, akkor háborodtunk fel, borzadtunk el. A teljes igazságot a rendszerváltás után tudtuk meg, s ez sokkszerűen ért bennünket. Az 1957-58-as években folyt a felsőfokú tanítóképzés megteremtése. Mindenki nagy megdöbbenésére ez azt eredményezte, hogy az intézményt, a pápai Állami Tanítóképző Intézetet 1959-ben megszüntették, igazgatóját és tanárait Győrbe és Szombathelyre helyezték. Az épület emeletére ekkor egy köz- gazdasági szakközépiskolát telepítettek, a földszinti tantermekben pedig általános iskolát hoztak létre a gyakorló iskolára építve. Én ennek a magyartanára lettem. Növendékeink elsősorban külterületről és egy kialakuló lakótelepről kerültek hozzánk, otthon jórészt semmiféle segítséget nem kaptak a tanuláshoz. Ez megnehezítette a dolgunkat. Sokat, nagyon sokat kellett velük foglalkozni. A testület is vegyes volt, az egymást követő párttag igazgatók pedig erősen igyekeztek érvényesíteni a politikai törekvéseket az iskolán belül. A munka elismerését, a jutalmazásokat is a párttagság határozta meg. Ez évről-évre sok keserűséget okozott nekünk, akik nem voltunk párttagok. Az iskolában erőteljes úttörő tevékenység folyt. Ebben mindenkinek részt kellett venni. Az első időben erős ellenszenvvel fogadtuk ezeket a feladatokat, később rájöttünk, hogy az őrsi- és raj- munka, a kirándulások, próbázások, a bakonyi túrázások milyen nevelő hatásúak lehetnek megfelelő irányítás mellett. Egykori tanítványaink mindmáig szeretettel emlékeznek ezekre az élményt nyújtó megmozdulásokra, s úgy vélik, az ő ifjúságuk jóval színesebb, érdekesebb, változatosabb volt, mint a most iskolába járó gyermekeké. Véleményük szerint szükség lenne most is egy jól működő ifjúsági szervezetre, mely a nevelés szolgálatában áll. A tanítás munkájában gondot okozott az, hogy a párttag igazgatók a szocialista-kommunista eszmék terjesztését kívánták érvényesíttetni a tanítási órákon. Szerencsére igen kevés órát látogattak. A magyarórákon magam voltam a tanulóimmal, így zavartalanul tudtam az édes anyanyelv és az irodalom szeretetére nevelni őket. Ezt az is elősegítette, hogy könyvterjesztést vállaltam, s én voltam az ifjúsági könyvtáros is, így értékes irodalmi műveket tudtam adni a gyermekek kezébe. Ezért most, felnőttként is hálásak nekem. Erről találkozók alkalmával ők maguk beszélnek utólag megköszönve az irodalom szeretetére nevelést. Még az új iskolába kerülésem előtt férjem magyar-történelem szakos felügyelői megbízatást kapott, ami még nehezebbé tette életemet. 27 éven keresztül sokszor volt távol, ekkor én viseltem a család és háztartás minden terhét. Ezenkívül kellett gépeléssel segítségére lennem a jegyzőkönyvek, jelentések készítésénél. 683
