Lapok Pápa Történetéből, 2007

2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története

végén fürdőbe mentünk. A lágerfürdő hatalmas faépületének előterébe, mindnyájunknak teljesen pucérra kellett vetkőzni, és az összes ruházatunkat vasakasztóra felakasztani, amik azonnal mentek a fertőtlenítőbe. Miután mindezen szerencsésen túlestünk, jött a számunkra már megszokott „rabtevékenység” - a várakozás. Már vagy tizenöt perce dideregtünk, amikor végre megnyílott a szomszéd helyiségbe vezető ajtó és kezdtek oda átengedni bennünket. Itt vártak ránk az ugyancsak rabdolgozó borbélyok, akik hajunktól, és ahol csak volt, szőrzetünktől megtisztítottak bennünket. Innen aztán a harmadik terembe jutottunk, ahol szappanadagunkat kenték a kopasz fejünkre. Félreértés ne essék, itt nem az átlagos ismert szappanok valamelyik válfajáról volt szó, hanem valami fekete színű és eléggé kellemetlen illatú kenőcsről, amit az őrség titulált szappannak. A zuhanyozókból bőven ömlött a víz, a gondot az okozta, hogy hol fagyasztóan hideg, hol meg lohogóan forró, de soha nem langyos. De ami ezután jött, az sem volt „kutya”. Ezt száradásnak titulálták rabtartóink. Mindenkit úgy vizesen, ahogy volt, kiterelték egy hatalmas terembe várakozni. Mivel a fertőtlenítőbe vitt ruháink még nem készültek el, azokra vártunk. Törülköző híján kéken, zölden, lilán vártunk és a hidegtől „száradtunk”... Az őrséget a hideg közel sem zavarta, hiszen ők teljesen felöltözve strázsáltak körülöttünk. Jókat nevettek fa- gyoskodó, groteszk figuráinkon, még a lágerparancsnok is velük nevetett, ha éppen arra járt, mondván, hogy a hideg levegő mindig egészséges.

Ruházattal való ellátásunk megegyezett, azonos volt a katonáknak, civileknek nyújtot- takkal, azaz megfelelő volt, hiszen a rabtartóknak érdekük volt, hogy a „jóvátételi munkában” minél többen, egészségesen részt tudjunk venni.

Joggal kérdezhetné már most bárki: mi adott erőt, milyen emberfeletti akarat, kitartás párosult ahhoz, hogy hosszú évekig el tudtam viselni azt a kegyetlen embertelenséget, ami kényszermunkás-rabságom ideje alatt számomra osztályrészül adatott. Mi adott erőt ennek átvészeléséhez? Miért kellett ártatlanul bűnhődnöm? Csupán azért, mert hazánk kedvezőtlen földrajzi helyzete olyan esztelen háborúba sodort bennünket, amihez semmi közünk nem volt? Miért lettem a diktatúra áldozata? Miért történhetett meg szabadságom törvénysértő, igazságtalan elvonása? Visszaadhatja-e valaki ezt a rabságban eltöltött időt, kényszermunkába fogott fiatalságom éveit? Négy év bizony hosszú idő! Ez alatt az idő alatt akár egy szakma elsajátításával is gyarapíthattam volna tudásomat, vagy akár különböző nyelveket tanulhattam volna meg.

Úgy gondolom, az elszenvedett szabadság- elvonást, törvénytelenséget, családi tragédiákat semmiféle adminisztratív intézkedéssel nem lehet pótolni. Az első szabadon választott Antall-kormány mégis erkölcsi és jogi kötelességének tartotta és érezte, hogy a diktatúra áldozatai előtt fejet hajtson, elismerje példamutató bátorságukat, a szenvedések közepette hősies helytállásukat és a Minisztertanács 65/1990. sz. rendelete alapján 2.000 Ft/hó nyugdíj-kiegészítésben részesítette a Szovjetunióba elhurcolt kényszermunkásokat.

Hallatta magát a volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége is, amit 1947-ben a kommunista vezetés rendőri intézkedéssel betiltott. Az ezt követő Kádár-rezsim úgyszintén nem engedélyezte a szövetség létrehozását és tevékenységét. A pártállam bukása után, 1989-ben azonban a szövetséget újjászervezték és az úgynevezett érdekképviseleti munkát az egykori szellemben kezdték, illetve folytatták. Bajtársi szövetségünk az előbbiekben ismertetett eredmények mellett síkra szállt azért is, hogy a kényszermunkában eltöltött idő minden hónapja után 10-12 ezer forint kártérítésben részesüljenek a volt hadifoglyok. Követelve természetesen, hogy ezt az összeget az az ország fizesse, ahol több éven át ingyen, nem emberi körülmények között lettek ledolgoztatva.

Mivel mi, mint kényszermunkások a Szovjetunióban töltöttünk el éveket és húzott hasznot belőlünk a szovjet állam, ezért a szovjet kormány kötelessége a kártérítés, illetve a végkielégítés. Természetes követelmény a teljes anyagi kártérítés mellett az erkölcsi rehabilitáció is.

Ezeknek a jogos követeléseknek azonban a Szovjetunió nem tudott eleget tenni, mert a

640