Lapok Pápa Történetéből, 2007
2007 / 4. szám - Gerlei Ferenc (1921-2006): Hadifogságom története
szerhez a civil lakosság sem jutott, mert gyógyszerrel mindenekelőtt a frontos harcolókat és a hadikórházakat kellett ellátni, s mindez törtét abban az országban - mint ahogy az ő propaganda szövegük szólt -, „legfőbb érték az ember!” A betegek minden megkülönböztetés nélkül naponta húsz dkg nyers hordóbeli káposztát, tizenöt dkg sós heringhalat kaptak, ami katasztrofálisan kevés volt mind mennyiségben, mind minőségben egyaránt. Közben aratott a halál! Naponta öt, hat szerencsétlent, lehet, hogy szerencséset vittek ki a karámba, akik az abszolút hiányos gyógykezelés következtében otthonuktól távol lelték halálukat. A nagyszámú elhalálozás következtében, a földes padlón elhelyezett szalmazsák fekhelyem után jutottam végre én is a hullától még meleg, pillanatokig üres faágyhoz, ami akkor igen nagy dolognak számított. Már egy hete voltam a kórháznak csúfolt tákolmány lakója, de még mindig nem tudtam, hogy hol is vagyok. Hiába kérdeztem a szovjet alkalmazottakat, mindenkitől elutasító választ kaptam. Egész véletlenül, elejtett szavakból és egy újvidéki kórházi rabdolgozóval folytatott beszélgetés után tudtam meg, hogy Cserepovecben, a hírhedt kényszermunka táborok városában vagyok, annak egy most gyorsan összeállított kórháznak mondott faházában. Újvidéki magyar barátom - aki két évvel ezelőtt a doni harcoknál esett fogságba - nagy érdeklődéssel hallotta tőlem a hazai híreket. A rabkórházban egyébként sok mindent megtudtam. Rendszeresen találkoztam és beszélgettem a munkáslágerekből ideirányított, nehéz erdei munkán már dolgozni nem tudó emberi roncsokkal. Az így szerzett és kapott elbeszélgetésekből, lépésről lépésre jöttem rá sok mindenre. így ismertem meg munkáját és tervét annak a borzalmas és embertelen gyilkos gépezetnek, amely arra volt rendelve, hogy a Szovjetunió haláltáborait ellássa rabszolgákkal, ingyen dolgozókkal. Ettől rettegtem én is a legjobban, és „gyógyulásom” után nagy szerencsémre nem irányítottak valamelyik munkáslágerbe, hanem öt hónapig a kétszeres szögesdróttal bekerített, géppuskás őrtoronnyal körülvett rabkórház dolgozója lettem. A kórházban udvaros-mindenes beosztást kaptam, de e mellett negyedmagammal el kellett látni a naponta meghalt foglyok temetésével összefüggő tennivalókat is, a hullák elszállítását és elhantolását. Sajnos ez utóbbi okozta a legnagyobb problémát, mivel aratott a halál. A naponkénti elhalálozások száma meglehetősen változó volt. Akadt olyan nap, hogy tízen mondtak búcsút a földi életnek, de olyan nap is volt, hogy csak ketten. A halottak száma különösen a fogva tartás első évében volt számottevő. Bebizonyosodott, hogy akik az első évet átvészelték, azok akkumulálódtak, szervezetük átállt az új, szokatlan életmódra, különös tekintettel a klímára, a munkára, az étkezésre és utána, ha minimálisan is, de a további megpróbáltatások átvészelése reménnyé válhatott számukra. A rabkórházban az elhunytakat kivittük az udvaron lévő földes kamrába, ahol a patkányok nagy előszeretettel lakmároztak belőlük. A szerencsétleneknek különösen a könnyebben hozzáférhető testrészét, a szemét, az orrát, a fülét kezdték ki. A hullákat másnap reggel ruhátlanul felraktuk egy lovas szekérre... Egy, kettő... s már repültek is a pucérra vetkeztetett tetemek a kocsira, tompán zuhanva a többiekre. Ilyenkor aztán a vadabbnál vadabb tréfákkal próbáltuk a halál rémületéből felrázni magunkat. Tréfálkoztunk a halállal, bár jól tudtuk, mindnyájan a kezében vagyunk. A vérhas, a vízibetegség, a szervezet leromlása váratlanul csapott le áldozataira, s még fel sem ocsúdhatott a nyomorult, már vége is volt. A halál különben sem kivételezett, neki öreg vagy fiatal nem sokat számított. A lovas szekérről egy nagy gazos réten a holttesteket ruhátlanul, csupaszon, koporsó és búcsúztatás nélkül egy nagy gödörbe hántoltuk el, mint akár a kimúlt állatok tetemét. A minden embernek kijáró végtisztesség helyett, az emberi méltóságot megalázó barbár tett során mindig feltettük a kérdést: hasonló esetben ránk is ilyen sors vár?... Találgattuk azt is, hogy a magát a világon leghumánu- sabbnak nevező Szovjetunió miként számol el majd a magyar anyáknak, feleségeknek, testvéreknek az idegenbe elhurcolt hozzátartozóikról, azok hazug módon eltűntnek nyilvánításáról. Minden alkalommal meghatódottan, 632
