Lapok Pápa Történetéből, 2006
2006 / 3. szám - Huszár Jánosné: Iskola a Bakonyban
csők Farkas gyepűn, a mi egykori intézetünkben születtek. Azt, hogy Beregfi vagy maga Szálasi személyesen tartózkodott-e ott, teljes bizonyossággal nem tudhatjuk. A falubeliek szerint a katonák szigorúan őrizték a telepet, a járókelőket még megállni sem engedték a környéken. Azt is hallottuk, hogy Szálasinak alakítanak itt ki életmentő bunkert. Az intézetet 1945 nyarán láttam ismét. A Szálasinak szánt bunker egy szánalmas és semmiféle védelmet nem nyújtó alkotmány volt. Ezzel az intézkedéssel az erdei iskolát és az üdülőtelepet mindenesetre teljesen működésképtelenné tették. Amikor az intézeti élet megszűnt Far- kasgyepün, engem 1944 nyarán a Szentendrei szigeten fekvő Horányba küldtek. Az ötszáz férőhelyes üdülő most elvesztette meleg, barátságos jellegét, a kétszáz gyermek aggodalom, szorongás közepette élt. Mindenki érezte a jövő bizonytalanságát. Budapesthez közel voltunk, láttuk a Sztálin-gyertyák fényeit a főváros fölött, hallottuk a bombák zuhanását. A telepen csak egy zöldséges pince volt, így a gyerekek a hálótermekben élték át a légitámadásokat. Megnyugtatásul mi is velük voltunk. A pincébe szinte soha nem mentünk le, mert volt ott egy hölgy, aki a bombázások alatt idegtépő jeleneteket rendezett. így megnyugtatóbb volt a szobákban vagy a szabadban. Szeptember végén felszámoltuk az üdülőt. Én is bekerültem Budapestre, ahol a Ligának egy Izabella utcai ötszobás polgári lakásában rendeztünk be átmeneti otthont menekült családok gyermekei számára. Itt viszonylag biztonságban voltak a gyerekek, de naponta kétszer, háromszor le kellett mennünk a pincébe a légiriadó miatt. Az események egyre komorabbá váltak. Minden este ágyúdörgést hallottunk. Átéltük a Margit-híd felrobbantását is. Mind több szülő jelentkezett a gyermekéért, hogy elvigye, mondván: „Ha meg kell halni, legalább együtt haljunk meg”. A maradék gyerekeket bevittük a Liga Bajza utcai gyermekotthonába. Itt nekem azt mondták, ha jónak látom, hazamehetek. 1944. december 20-án utaztam el Budapestről, s nagy kerülővel, két napos vonatozás után értem el Pápára. Ezzel ért véget kapcsolatom a Gyermekvédő Ligával. Hat évig és kilenc hónapig álltam a Gyermekvédő Liga szolgálatában. Sok szép élményben volt részem, de sokszor igen nehéz körülmények között dolgoztunk. Meggyőződésem, hogy még ma is sokan élnek az országban, akik szívesen emlékeznek az Országos Gyermekvédő Liga erdei iskolájában és egyéb intézményeiben töltött időre, s hálásak az ott kapott gondoskodásért és szere- tetért. 565