Lapok Pápa Történetéből, 2006

2006 / 3. szám - Huszár Jánosné: Iskola a Bakonyban

csők Farkas gyepűn, a mi egykori intézetünk­ben születtek. Azt, hogy Beregfi vagy maga Szálasi személyesen tartózkodott-e ott, teljes bizonyossággal nem tudhatjuk. A falubeliek szerint a katonák szigorúan őrizték a telepet, a járókelőket még megállni sem engedték a környéken. Azt is hallottuk, hogy Szálasinak alakíta­nak itt ki életmentő bunkert. Az intézetet 1945 nyarán láttam ismét. A Szálasinak szánt bunker egy szánalmas és semmiféle védelmet nem nyújtó alkotmány volt. Ezzel az intézke­déssel az erdei iskolát és az üdülőtelepet min­denesetre teljesen működésképtelenné tették. Amikor az intézeti élet megszűnt Far- kasgyepün, engem 1944 nyarán a Szentendrei szigeten fekvő Horányba küldtek. Az ötszáz férőhelyes üdülő most elvesztette meleg, ba­rátságos jellegét, a kétszáz gyermek aggoda­lom, szorongás közepette élt. Mindenki érezte a jövő bizonytalanságát. Budapesthez közel voltunk, láttuk a Sztálin-gyertyák fényeit a főváros fölött, hallottuk a bombák zuhanását. A telepen csak egy zöldséges pince volt, így a gyerekek a hálótermekben élték át a légitá­madásokat. Megnyugtatásul mi is velük vol­tunk. A pincébe szinte soha nem mentünk le, mert volt ott egy hölgy, aki a bombázások alatt idegtépő jeleneteket rendezett. így meg­nyugtatóbb volt a szobákban vagy a szabad­ban. Szeptember végén felszámoltuk az üdülőt. Én is bekerültem Budapestre, ahol a Ligának egy Izabella utcai ötszobás polgári lakásában rendeztünk be átmeneti otthont menekült csa­ládok gyermekei számára. Itt viszonylag biz­tonságban voltak a gyerekek, de naponta két­szer, háromszor le kellett mennünk a pincébe a légiriadó miatt. Az események egyre komorabbá váltak. Minden este ágyúdörgést hallottunk. Átéltük a Margit-híd felrobbantását is. Mind több szülő jelentkezett a gyermekéért, hogy elvigye, mondván: „Ha meg kell halni, legalább együtt haljunk meg”. A maradék gyerekeket bevittük a Liga Bajza utcai gyermekotthoná­ba. Itt nekem azt mondták, ha jónak látom, hazamehetek. 1944. december 20-án utaztam el Budapestről, s nagy kerülővel, két napos vonatozás után értem el Pápára. Ezzel ért vé­get kapcsolatom a Gyermekvédő Ligával. Hat évig és kilenc hónapig álltam a Gyer­mekvédő Liga szolgálatában. Sok szép él­ményben volt részem, de sokszor igen nehéz körülmények között dolgoztunk. Meggyőződésem, hogy még ma is sokan élnek az országban, akik szívesen emlékeznek az Országos Gyermekvédő Liga erdei iskolá­jában és egyéb intézményeiben töltött időre, s hálásak az ott kapott gondoskodásért és szere- tetért. 565

Next

/
Thumbnails
Contents