Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
guk olyan rémületes, hogy szüleim megdöbbenve fedezik fel a könyv hatását: sem elaludni nem akarok, sem egyedül maradni a sötét szobában. Hetekig kiáltozom, sírok álmomban, emlegetem az ördögöt, míg nagyapám ki nem hajítja a képeskönyvet, egyszer és mindenkorra megtiltva mindenkinek, hogy ilyesmit a házba behozzanak. Annál nagyobb boldogság az Öreghegybe járni! Kis gyümölcsöskertünk, szőlőnk, rajta egy kis házzal, ezt jelenti az „Öreghegy”. A szomszédságban ugyanilyen kis gyümölcsösök, szőlők, kis házak, bennük a városi nép élvezi a vidéki nyaralás bukolikus örömeit. Itt már van gyerektársaság, játék, cseresznyeszedés és homoktalicskázás pici talicskával a telek egyik végéből a másikba. Lehet továbbá vizet húzni a kerekes kútról, számomra óriási vödrökkel, versenyt futni a kutyussal. Van barackfa, szilva, körte, alma. A kertszomszéd fia nagy festő lesz, akárki meglássa! Máris micsoda bámulatos rajzokat csinál! (Lett is.) Meg háború is lesz nemsokára, már itt van a kertek alatt, érezni szelét, vészjósló morajlását... Autóbusz még nincs forgalomban, a városba be kell gyalogolni, vagy bebiciklizni. Én viszont édesanyám kerékpárjának hátsó gyerekülésén teszem meg az utat minden alkalommal az Öreghegybe, míg eléggé meg nem növök a gyalogláshoz. Kerekező figuránk megszokott látvány a Jókai utcán és a Veszprémi úton, míg a légitámadások idején elő nem lépünk légoltalmi figyelmeztetéssé! A rádió sincs még elterjedve széles körben, nálunk viszont egész nap szól. Alig lépik át a déli, vagy egy másik határt az „ellenséges repülőalakulatok”, édesanyám felpakol a hátsó ülésre és irány az Öreghegy. A Jókai utcai, meg a Veszprémi úti ismerősök, ha megpillantják, ahogy ló halálában teker kifelé a városból, tudják, hogy percek kérdése csak és megszólalnak a szirénák. Szüleim, nagyszüleim meg vannak győződve, hogy biztonságosabbak a kertek, mint a város, háború idején. így töltjük az oroszok bevonulása előtti utolsó éjszakát is a kis házban, az Öreghegyen, a belövések szempontjából „legbiztonságosabbnak” ítélt falnál hasalva, úgyszólván az orosz-német tüzpárbaj kellős közepén. Mikor másnap reggel a felnőttek úgy döntenek, bemerészkednek a városba, a német hadsereg már visszavonult. Az oroszok csak lassan-lassan haladnak befele, elég könnyen hazajutunk a szórványos lövöldözésben, az elesett német és orosz katonák holttetemei között, végig a Veszprémi úton és a Jókai utcán. 1945. március 25-e van, vasárnap, Gyümölcsoltó Boldogasszony napja: kezdetét veszi az orosz megszállás: szabad a rablás az első napokban. Több légitámadást is megélt a város eddig a napig, és ha az esti légiriadónál már nem tudtunk az Öreghegybe kimenni, valamelyik pince ajtaja csukódott ránk védelmül, néha a miénké, néha a szomszédoké. A lakosság a nagy közös óvóhelyekre, a nagytemplom kriptájába menekült. Telitalálatok mindig voltak, halottak, sebesültek, bombatölcsérek árulkodtak a támadás eredményességéről. A Belváros teljes elpusztítását meg tudták hiúsítani azok a polgárok, akik megakadályozták a Posta kivilágítását: ez lett volna a jel a belvárosi célponthoz. Székesfehérvár bombázását az egyik alsóvárosi, tágas kertből néztük végig többen a családból, én a nagypapa vállán ülve. A szélesen feltáruló égbolton látható tűzijáték: a Sztá- lin-gyertyák díszkivilágítása. Mintha hallani lehetne távoli, tompa ágyúzást, repülőgépek zaját. Megérthettem, hogy valami nagy baj van a felnőttek arckifejezéséből, beszédéből. A megszállás első napjairól a zűrzavar az emlékem. Bekvártélyoznak hozzánk egy orosz tisztet a legényével, ahogyan ez már a német megszálláskor is történt egy német tiszttel. Nem tudom, milyen alapon osztották el a szálláshelyeket a polgárházaknál, valószínű, hogy a különbejáratú szoba volt a feltétel. Az első beszállásolt orosz tiszt már régen megostromolta Berlint, mikor minálunk még mindig ott laktak a beszállásolt katonák, ha jól tudom, egészen 1947 végéig. Minden iskola hadikórház ezekben a napokban. Édesanyám is be van híva ápolónői szolgálatra a Nátusba, ahol a tantermekben, folyósokon, lépcsőházban fekszenek a sebesült katonák, németek, oroszok. Fel nem foghatom, miért öltözik anyám hosszú, fekete, falusi bőszoknyába, miért kormozza be az 450
