Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
nyékét így jelentik be az állomáson: „Sopron, Bécs felé beszállni!” Állítólag Pápáról volt legnagyobb létszámú a kivándorlás a lakosság számarányát tekintve. Valóságos érvágás ez, hiszen zömében fiatal férfiak, diákok mennek el; köztük diáktársaink, ismerőseink, néha egész családok. A rokonság köréből unoka- testvéreink egyik Rába menti faluból: mindez félelmetes, „világ-vége” hangulatot eredményez. Mintha a nagyvilág kapui tárulnának ki, hogy aztán hamarosan még jobban bezáruljanak, maguk után hagyva azt a tanulságot, hogy el lehet menni innen\ Ha nagyon el akar menni valaki, elmehet, bátorsága legyen hozzá... Hetekbe telik, míg a sebek úgy-ahogy behegednek. Iskolába eljárunk ugyan, mi, pápaiak, és kábultan gubbasztunk a gyengén fűtött tantermekben, hatalmas, kovácsoltvas kályháink körül. Az osztályok egy része amputáló- dott a többségről: a bejárók és a koleszosok otthon vészelik át a kevéssé megbízható időszakot. „Ismétlőnk”, felelevenítjük a tanultakat. Újat nem tanulunk. Feleltetés nincs. Nincs dolgozat, „röpke”, semmiféle kötelezettség, nincs tétje semminek. Csak ülünk, hogy teljék az idő, és a felnőttek, a felelősök, a hatalmasok elhatározzák, mivé leszünk. Samu bácsi ügyel ránk, minden tanárunkkal együtt. Mert egy kicsit jobban belemerültünk a hazafias mozgolódásokba, sztrájkoltunk! Véleményt mondtunk? Alig emlékszem konkrét eseményekre. Ami fenyegető lehetett, a tavaszra beígért újrakezdés, a „Márciusban Újra Kezdjük” jelszóval, amiről nem lehetett tudni, hogy a hatalom provokációja-e, vagy tényleges szervezkedés? Márciusra megindul a tanítás, és szerencsére, nem történik semmi, ami megtorlást vonhatna maga után. Ilonka néni verseket olvas nekünk egész télen. Az orosz nyelv szünetel egyelőre, további intézkedésig magyar verseket olvasgatunk. Néha megkérjük Ilonka nénit, énekeljen nekünk. Némi szabódás után - „cigarettás a hangom”, kötélnek áll, és olasz dalokat énekel nekünk, mert olasztanári diplomája is van. O, sole mio, és más dalok oldják a bánatot, a félelmet a jövőtől. És Juhász Gyula, minden mennyiségben, pedig épp elég melankóliát sugároznak ezek a versek. Talán éppen a finomságuk, tanárnőnk diszkrét lénye vesz körül bennünket valami más, politikán túli, emberi, nőies védőburokkal. A felemás, csonka tanév után sok újdonság vár bennünket ’57 őszén: új tanárok, - megkezdődött a tanári kar fiatalítása, néhány új osztálytárs. A félénk kis szőke lány, D. Éva, szürke esőkabátban, aki újoncként jelenik meg az ajtóban egyik első szeptemberi napon, hogy mellém üljön az üres padba, a mai napig ott ül, noha negyvenhét esztendő telt el azóta... Epilógus Ezután már igazán nagylányok vagyunk. Ugyancsak különbözünk az elsős fruskáktól, akik majdnem valamennyien ugyanolyan sötétkék konfekciókabátot hordtunk; a tánciskolában csiszolódtunk társasági lényekké, de megrémültünk, mikor valamelyik tanárunknak be kellett mutatkozni. A tánciskola a Pedagógus Otthon nagytermében szükséges és sikeres kísérlet volt arra, hogy mi is, de a velünk egykorú fiú tanulók is megtanuljunk egymás társaságában kulturáltan viselkedni és táncolni, természetesen. E régi világban még párosával táncoltak a fiatalok, nem ki-ki egymagában, és itt bizonyos szabályokat figyelembe illett venni Az idős tánctanár házaspár igazán mindent megtett, hogy szemléltesse az eleganciát és gáláns fellépést a fiúknak, a nőies megjelenést és viselkedést pedig nekünk. Erre nagy szükség is volt, ahogy minden korban szüksége van rá a társadalomnak, hogy gyermekeit ilyesfajta ismeretekkel is ellássa. Sajnos, mi vastagtalpú félcipőkben, téli ruháinkkal nem tudtunk megfelelni az igazi táncos alkalmak öltözésbeli kívánalmainak, de az elkövetkező diákbálokon, klubdélutánokon kipróbálhattuk a gyakorlatban is a tánciskolában tanultakat. Gimnazista éveinkben a kirándulások is messzebbre vittek bennünket a Bakony erdeinél, ahová menetrendszerűen megérkeztünk az általános felsőbb osztályaiban. Autóbusz- szál Nyugat-Magyarországon, ez már igazán nagy utazásnak számított, különösen, hogy 469
