Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
dolgozó fiatal lánynak, aki esténként olvassa, ugyanolyan lelkesen, alaposan, mint én. Egy másik betevő falatom a „Petőfi összes”, hangosan olvasok belőle naponta, néha ezzel szórakoztatva a lekvárt főzőket. A nyolcadik osztály vége felé megyei tanulmányi versenyen indítanak magyar nyelv és irodalomból egy fiú tanulóval együtt. El is utazunk Veszprémbe a verseny napján a kísérő tanárainkkal, megírjuk a dolgozatot Jókairól. Különösebben nem tartok ettől a versenytől, tétje semmi sincs, kíváncsiságból veszek részt benne. Eredményt nem fog hirdetni senki, soha többet nem hallok felőle. A pubertás energiái, hatalmas változásai szinte megráznak bennünket, mire végére érünk ennek a négy osztálynak. Hol vannak a régi kisgyerekek, akik négy éve az elemiből kerültek ide és még a Mikulásban és a Gólya néniben hittek? Egy darabig nem zavar bennünket semmi azokból a forradalmakból, amik érnek bennünk. Csak hetedik osztályban kezd érdekelni bennünket a titok, amit a felnőttek olyan gondosan rejtegetnek előlünk. Egymás előtt is zavarban vagyunk, választ alig ismer valaki, vagy csak részleteket, amiket nem tudunk értelmes egésszé összeállítani. Emlékszem osztálytársnőnk szüleinek, Sz.-éknek Jókai utcai házában próbálunk kiigazodni valami orvosi könyv, vagy lexikon szövegén. Itt még Jókai sem segít, a szavakat értjük ugyan, hiszen magyarul van minden, mégsem érthető. Tizenhárom évesek vagyunk! Egyelőre belenyugszunk abba, amit olvastunk, de ésszel föl nem értünk, hogy majd megnövünk, és akkor minden, egy- csapásra, világos lesz. A nyolcadik osztály végén, mintegy a gyermekkor lezárásaként, konfirmálnak az evangélikus egyház tagjául. Előtte a szokásos felkészítésben részesülök a csoporttal együtt, akikkel évek óta együtt töltjük a vasárnap délutánokat, ahogy a délelőttöket is. Bácsi Hajnival nagy barátságban vagyunk, szegény, néhány éve nincs már köztünk. A konfirmáció után egy évvel el is költöznek a városból, a barátság gyakorlata megszakad, emléke maradt csak meg. Konfirmál Bácsi Sándor és dr. Fabinyi Tibor segédlelkész, később az Országos Evangélikus Múzeum igazgatója. Bácsi Sándor addig dörgi a szószékről a karácsonyi, hívekkel dugig telt templomban, hogy „fizessen meg nekik az Isten érdemeik szerint”, míg egy szép napon megsokallják. Ártalmatlanítja a hatalom, elhelyezi, nyudíjazza. Minket még felnőtté avat, utunkra enged, azután ő is követi a magáét. 4. A Petőfi Gimnáziumban Négy, eseményekkel teli, gazdag tanév után vissza a régi iskolámba, ahol elemistaként kezdtem, annyi különbséggel, hogy a földszint helyett nekivágok reggelente az elegáns lépcsősornak! Felnőttként nagyon régen, talán egyszer, vagy kétszer jártam ebben az épületben, a látogatásra nem volt különösebb okom. De az arányai, a tágassága, beeső fényei és a színei kitörölhetetlenül bevésődtek emlékezetemnek abba a rekeszébe, ahol a számomra legkedvesebb helyek tárolódnak, amik egyszersmind szépek is, méltóságteljesek, nyugalmat és biztonságot sugároznak. Néhány nap eltelik, míg végleges helyet szerzek magamnak. Az orosz tagozatú „D” osztályba soroltak be ugyanis az orosz tagozatú általános nagyon jó ajánlása alapján; itt második nyelvként a német tanulható. Úgy érvelek azonban, hogy németül „később” is ráérek (meg)tanulni, vagy bármilyen más nyelven. Latint csak itt tanulhatok, a „C”-ben, ez az egyedüli, kizárólagos alkalom. Kérvényezek, kilincsezek, míg megkapom az engedélyt és áthurcolkodom a szomszéd tanterembe. Általános iskolai osztálytársnőim fele-fele arányban találhatók mind a két tanteremben, így nem érzem magam szokatlanul semelyikben sem. A számbeli „kisebbségben” lévő vidékieket, bejárókat, kollégistákat úgyis könnyen és hamarosan „asszimiláljuk” magunk közé, és egy nagy közösség leszünk, akik az órákon zárva tartják ugyan a tantermek ajtaját, mégis tudják, mi történik odabenn, a másik teremben, a másik órán. A Petőfi ebben az időben valódi, klasszikus gimnázium humán és reál tagozattal, még nem formál a gazdasági élet igényei szerint 464
