Lapok Pápa Történetéből, 2004
2004 / 2-3. szám - Czirók Viktória Eszter: Pápai emlékek
civilizációt, amiben éltünk a háború után. Néhány év különbséggel csak, hiszen a filmben bemutatott történet negyvenhárom-negyven- négyben játszódik, én pedig éppen ennek az iskolarendszernek utolsó tanévében kerültem iskolába. A színvonalat azonban még sokáig tartani lehetett, amíg meg voltak a régi tanítók és tanárok. Egy gyakorlóiskola olyan alapos oktatást biztosított, hogy az maga garancia volt a tanuló iskoláztatásának sikeres folytatására. A háborúnak mintha még csak ebben az időszakban lenne vége. A felnőttek szavaiból hallom, hogy jönnek haza a foglyok orosz fogságból, nyugatiból is. Néhány osztálytársunk azonban hiába várja vissza az édesapját: ők a hadiárvák. Talán négyen, öten vannak az osztályban. Látjuk, amint tanévkezdéskor segélyt kapnak: tanszereket, télikabátot. A segélyt az iskola adja, vagy a református egyház. Ők maguk nem beszélnek árvaságukról, és a segélycsomagok átadása is tapintatosan történik. Mintha inkább valami rejtegetnivaló lenne az árvaságban. Nagy-nagy ünnepségeket rendeznek az egész országban 1948. március 15-én, a századik évfordulón. Városunkban is Ünnepi Hét szerveződik, kiállításokkal, hangversennyel, nagygyűléssel. „Díszmagyarban” feszítünk az ünnepségeken, mi, a kisiskolások: fehér szoknyában, blúzban, piros pártával, mellénykével, köténynyel, nemzetiszínü szalagdíszítéssel a szoknya alján. Ez az utolsó alkalom talán, hogy „magyar ruhának” merik nevezni ezt az öltözéket, és fel merik ölteni. A fényképen, ami készült róla, felemelem a szoknya szélét, hogy lát- szódjék a bősége, másik kezem a tarkómat érinti: ez a mozdulat is olyan régimódi, hogy mára teljesen elfelejtődött. Ezután hosszú évtizedekig úttörőnyakkendőt, tányérsapkát, orkánkabátot, zsákruhát, farmernadrágot, szabadidő ruhát, otthonkát viselünk. Magyar ruhát - egészen a rendszer- változásig - senki sem varr a színházi kosztümökön kívül, senki sem visel, csak filmforgatáskor a szereplők. Van tájegységenkénti népviselet a tánccsoportok részére, ezt elismerik magyarnak, vagy nemzetiséginek. A pártát nem. A zsinórdíszítésü pruszlikot sem a selyemszoknya fölött. Mégis nagy dolog volt, amikor először megjelent egy pápai diák suj- tásos Bocskai-ruhában a tanévnyitó ünnepségen, és csak bámulhattuk az öltözék szépségét, és sajnálhattuk a sok elszalasztott alkalmat és az elmúlt időt, amikor mi is ilyesmit viselhettünk volna. 3. A felső tagozat A gyakorlóiskola alapos képzést adott és fegyelmet követelt, nem kevésbé tette ugyanezt a felső tagozat egy megváltozott iskola- rendszerben, és ebből a szempontból méltó folytatója volt a jó kezdésnek. Vass Lajos igazgató úr nem tűrte sem a lazsálást, sem a fegyelmezetlenséget, és az újonnan alapított intézmény, a III. számú Állami Általános Iskola, köznyelven a „Püspöki”, hamarosan nagyon jó hírnévre tett szert. Neve is mutatja, hogy a Református Püspöki Palota épületében működött - részben; az udvari régi iskolaépület lett a leánytanulók számára fenntartva, míg a fiuk a mai Református Gimnázium földszintjét kapták meg. Nem nagy a távolság a két épület között, mégis kényelmetlenséget okozott a tanároknak, akik ide-oda voltak kénytelenek járni tízpercekben, mert az irodák a Jókai utcai épületben voltak. Ezek az évek voltak a nyolcosztályos „általános” iskolarendszer kezdő évei, ekkor kellett bizonyítani, hogy életképes és további, eredményes középfokú oktatás alapjául szolgálhat. Nagy volt tehát a tét, és ehhez mérhető a hozzáállás is. A városi iskolákat már el tudták látni szakképzett tanárokkal, falun erre még várni kellett, de már elindult és jó ütemben haladt a tanítók szakképzése is és remény volt rá, hogy néhány éven belül nem lesz hiány megfelelő képesítés nélküli tanárokból. Az orosz nyelv tanítása is megindult, kezdetben elég csekély eredménnyel. Nagy volt a tanárhiány és időbe telt az eddig más nyelveket tanítók átképzése. Nagylétszámú osztályokat indítanak mindenütt, az iskolák berendezése, felszerelése háború előtti, inkább rozoga és kopottas. Szemmel látható a tankönyvhiány: két vagy 457
