Lapok Pápa Történetéből, 2002
2002 / 1-2. szám - Féllábbal a pokolban
nyilván orvos volt - kezében alumínium fazékkal, amelyben petrezselymes krumplit vitt. Amint meglátott, hozzám lépet, lehúzta szemhéjamat és megkérdezte: „- Mióta nem evett?” „Két napja” - válaszoltam -, mire kezembe nyomta a fazekat, és azt mondta: Magának ennie kell, egye meg”. Ez déltájban történt, nyilván a napi ebédjét adta nekem. Hamar befaltam, megköszöntem, és társaim után eredtem. Csakhamar felkapaszkodtunk egy Bécsújhely felé induló vonatra, és péntek /máj. 20./ kora délutánján megérkeztünk Sopronba. Társaim bementek a városba, hogy egyéni igazolványokat szerezzenek, én viszont felkapaszkodtam egy várakozó, Szombathely felé induló személyvonatra. A fülkék tele voltak - mint megtudtam egy magyarul tudó újvidéki férfitól - Németországból hazafelé tartó foglyokkal. Itt megint szerencsém volt, az orosz patrul átvizsgálta a vonatot, és a szerintük gyanús elemeket ők is leszedték a vonatról. Jóindulatú szomszédom javaslatára alvást színleltem. Az oroszok látva beteges külsőmet nem keltettel fel, elhitték szomszédomnak, hogy én is szerb vagyok. Simán megérkeztünk Szombathelyre, ahol már gondosan kerülgettem az orosz katonákat, majd felkapaszkodtam egy Celldömölk felé induló tehervonatra. A nyitott vagonok tele voltak Németországban hadizsákmányolt leszerelt gépekkel. Óvatosan lehúzódtam két esztergapad közé, és csak az állomásokat figyeltem, hogy mikor érünk Celldömölkre. Este értünk oda. Mint a vasutasoktól megtudtam, éjjel nemigen közlekednek a vonatok, s jobb híján az állomás kőpadlóján hajtottam álomra fejemet. Most egy fékezőfülkét választottam magamnak. Még az utolsó szakaszra is jutott izgalom. A légitámadások folytán a vasúti pálya erősen megrongálódott, s a vagon úgy ingott alattam, hogy majd kiestem a fülkéből. Az utánam lévő három vagy négy vagon lecsúszott a sínekről, de szerencsére a kocsikat gyorsan vissza tudták a sínekre huzatni. Innét már semmi gond nem volt hazáig. Gyönyörű, KIADJA A JÓKAI MÓR VÁROSI KÖNYVTÁR Felelős kiadó: Dr. Hermann István Tipográfia: Szily Ildikó verőfényes nap volt, pünkösd szombatja. Leszálltam a vonatról, és megindultam hazafelé az Esterházy úton. Jó barátommal találkoztam, aki nem ismert meg, amit nem csodáltam, mert a háromhónapos szakállam, és az ötvenhárom kilóm alaposan megváltoztatott. Lassan befordultam a Szentilonay utca 24. ház elé, zörgettem a jólismert kapun. Hazaérkeztem. Nem kellettem a pokolnak. Utószó Visszatértünk után nem volt harag bennünk. Ha volt azt elnyomta a túlélés felett érzett örömünk. Sokat gondolkodtam azon, hogy valójában Szálasi könyörületességének köszönhettük-e életünket. Én azt hiszem, igen. A miénknél sokkal kisebb vétségekért is kivégzés járt. Szálasi sok ember halálát okozta, hatunk életbenhagyásával biztosan könnyített lelkiismeretén. Mint említettem jegyzőkönyveinket hazatérésem utáni napokban megtaláltam, melyeket azután benyújtottunk a miniszterelnökség titkárságára. Nagy Ferenc akkori miniszterelnök által aláírt oklevél tanúsította, hogy részt vettünk a nemzeti ellenállási mozgalomban, jegyzőkönyveinket csatolták az 1947-es párizsi békeszerződést előkészítő dokumentumokhoz. 1970-ben - a felszabadulás huszonötödik évfordulóján -, az ápr. 4-i ünnepségek alkalmával állami kitüntetést kaptam: Jubileumi Felszabadulási Emlékérmet. Az akkori rendelkezések értelmében ez abban az évben négynapi pótszabadságot jelentett számomra. Azt hiszem, rászolgáltam. Az utólagosan írt naplómban előfordulhatnak tévedések, pontatlanságok, amelyek az akkori szűkös „információáramlás” számlájára írandók, ezekért az érintettektől utólag is elnézést kérek. 1997. nyarán Pápa, 2002. április 2. HU ISSN 1216-2027 320
