Lapok Pápa Történetéből, 2000

2000 / 1. szám - Messze volt a cél...

azonban nem akart elengedni. Elhivatta Édesapámat, s megígérte, hogy annyi ösztöndíjat biztosít, amennyit Pápán kaptam volna. ígéretét beváltotta. Irodai kisegítőként alkalmazott az igazgatói irodában. Napi egy óra volt a kötelező munkaidőm, de igen gyakran egész délutánt, sőt sokszor az estét is az irodában töltöttem. (Pedig közölte, hogy ez az elfoglaltság nem lehet jogcím az órákon való exkuzációkra.) Tulajdonképp írógépet helyettesítettem; az t.i. nem volt az igazgatói irodában. A jelentéseket, felterjesztéseket Hamar igazgató úr diktálta, vagy a fogalmazványokból tisztáztam. Jó írásom volt.

Ezért a munkáért ingyenes tápintézeti ellátást kaptam. Ezenkívül havonta kaptam 20 pengő ösztöndíjat, s így lehetővé vált, hogy testvéröcsém is feljöjjön Sopronba, a líceumba, mert ez az ösztöndíj fedezte az ő tápintézeti díját.

Negyedéves képzős koromban Rozsondai Károly pedagógia tanárom megbízott egy terjedelmes egyetemi jegyzet (Fináczy: Pedagógia) lemásolásával. Hetekig-hónapokig másoltam a jegyzetet; a tanulásra alig jutott időm. De hát elkönyveltek „jó tanulónak”, s nem térhettem ki az effajta megbízások elől. Persze, nem csupán gépies munka volt ez, mert tanultam is belőle. Igaz, mire befejeztem a másolást, a jobb mutatóujjam körme alatt egy hatalmas szemölcs keletkezett. Ezt az iskolaorvosunk, dr. Szilvási operálta ki a kórházban, persze, érzéstelenítés nélkül. „Fiam, maga egy hős” — mondta, mikor verejtékezve, hangtalanul tűrtem a nem is olyan egyszerű operációt.

Nem állhatom meg, hogy egy kis kitérővel ne érintsem az intézet történetének néhány jelentősebb eseményét. A soproni ev. tanítóképző-intézet egyike volt az ország legrégibb nevelőképző intézeteinek. Buzgó, a népnevelés fontosságát felismerő egyházi férfiak külföldi segítséggel alapozták meg 1858-ban. Száz év múlva, 1958-ban ünnepeltük — sok száz volt növendéke — centenáriumát, de az intézet ezt már nem élte meg, az épület tönkrement. Személyes okból „visszapillantok” még 1829-ig. Ekkor szerveztek először a soproni Főtanodában (gimnáziumban) pedagógiai és zenei tanfolyamokat „oskolamesterek formáltatása” végett. Az „oskolatanítói hivatalra készítő intézet” — amely a gimnázium kebelében működik — „tanítói székébe” Szabó József főtanodai professzort választotta meg az egyházkerület. Felfedeztem, hogy a tanító- képzésnek ez az ősi, korai munkása, földim volt: Gércén született. Külföldi egyetemeken tanult, jó barátja volt Körösi Csorna Sándornak. Érthető, hogy büszkén emlékezem Szabó Józsefre, akinek nemcsak földije, de egyik utóda is lehettem a magyar tanítóképzésben.

Az intézet önálló léte 1858. október 8-án kezdődik Pálfy József igazgatásával. (Az előzőkben már tettem róla említést.) Rajtam kívül, aki később tanára voltam, sok száz iskolatársam őrzi szíve mélyén azokat a felejthetetlen emlékeket, amelyek ehhez a kedves volt intézethez fűzik.

De hadd térjek még kicsit vissza a soproni diákévekre. Tanáraink jól képzett pedagógusok voltak, és emberségesek, mint leendő kollégákkal bántak velünk. Öt évi tanulmányaim alatt sose éreztem azt a feszültséget, szorongást, ami Sárváron olyan bénítóan hatott rám. Az intézet oltotta belénk a hivatás, a gyermek, a nép szeretetét. Ha most arra gondolok, mi maradt meg abból, amit az intézettől kaptunk, Németh László szavai jutnak eszembe: „Egy iskolából kapott ismeretanyag széthull, vagy más ismeretekbe megy át, a szív azonban őrzi a jó emlékeket, az emberi példát, az emberséget”.

Minek tagadnám, az én időmben (a 20-as években) a tanulók közt éltek még erősen feudális hagyományok is. Az első éves tanuló „szöcsök” volt, az ötödéves, az intemátu- si felügyelő, „füttyönc”. Első éves koromban a másodéves Bognár Lacit pl. úrnak kellett szólítani. Az pedig természetes volt, hogy a felsőbbévesek mind „urak” voltak (Patyi úr, Szakái úr, Nagy úr, stb.).

Hamar igazgató úr küzdött ez ellen a „hagyomány” ellen. Ötödéves koromban — az irodában dolgozva — előttem is szóba- hozta Hamar igazgató ezt az úrázást. Mint mondta, pályatársak lesznek, mire való ez a nagyképűség, mi idősebbek, mért nem szüntetjük meg! Miközben erről „leckéztet” en193