Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-15 / 9. szám
1959 Szeptember KRÓNIKA 7. Nagy inure és a magyar ssabaulsuugharc A PÁPA RÁDIÓSZÓZATA A MENEKÜLT ÉVRŐL XXIII. János pápa francia nyelven a következő rádiószózatot intézte az emberiséghez: “Nagy megelégedéssel vettük a hírt, hogy angol kezdeményezésre az ENSZ rendezésében megtartják a “Menekültek évét” 1959 júliusától 1960 júliusáig. Szívesen adjuk hozzá nemes munkájukhoz a mi erkölcsi támogatásunkat. A hazájuktól távol, számkivetésben élők sorsát mindig különös gonddal kísérte az Egyház, amely nem felejti el Krisztusnak ezt a szavát: “Idegen voltam közietek s ti felkaroltatok engem, mezítelen voltam s ti felruháztatok, börtönben voltam s ti meglátogattatok engem.” Mindenki jól tudja, hogy ma még mindig sok százezer ember sínylődik táborokban s barakokban megalázva emberi méltóságukban s kitéve kétségbeesésnek. Ki az a keményszívű ember, aki közömbös tudna lenni e látványra? Hány férfi és nő, sőt még gyermek is él a saját hibáján kívül emberi jogaitól megfosztva. A családtagok akaratuk ellenére el vannak egymástól szakítva s a gyermekek szüleiktől távol élnek! S mindez a technikai és szociális fejlettségre büszke társadalom kebelében! Mindenkinek lelkiismeretbeli kötelessége megtenni mindent, hogy ezek az állapotok megszűnjenek! Mit meg nem tett a menekültek érdekében XV. Benedek pápa az első világháború végén! És a második világháborúban mi mindent tett elődünk, XII. Pius, aki olyan mélyen érzett a szenvedő emberekkel! S akinek annyira fájt minden merénylet az emberi jogok ellen! Hányszor járt közben a Szentszék a nemzetközi vonalon s mennyi kezdeményezés fűződik a vatikáni segélyezéshez! A szegények iránti szeretet és azok védelmének ilyen előzményei után, ami a katolikus egyháznak mindig is olyan jellemzője volt, nii is felemeljük szavunkat a menekültek érdekében s a világ minden részén élő fiainkat atyailag buzdítjuk, hogy szívesen működjenek közre a “Menekültek évének” sikere érdekében. Járuljon mindenki tehetsége szerint hozzá, hogy menekült testvéreinknek jobb sors legyen biztosítható. És ha — ne adj Isten! — valaki elzárná szívét e felszólítástól, emlékezzék vissza elődünk komoly intésére: “És ti, akik érzéstelenek maradtatok a menekültek iránt, akik hajlék nélkül a fejük fölött bolyonganak a világban, nem kell-e nektek szolidárisoknak lenni azokkal, akiknek sorsa, úgy lehet, holnap a ti sorsotok lehet?” (XII. Pius rádiószózata 1950 karácsonyán.) Elsősorban a papokat búzdítjnk, hogy hívják fel híveik figyelmét a Gondviselés figyelmeztetésére és fogadják keresztény sze] etetőkbe a menekülteket. És mivel az egyes ember kezdeményezése nem sokat tehet a roppant nagy nehézségekkel szemben, azért abban reménykedünk, hogy a közhatalom is szívére veszi ebben az évben ezt a dicséretes mozgalmat. Tudjuk, hogy nemzetközi vonalon sok történt a menekültek érdekében 1951 óta. Bárcsak a többi államok is minél jobban megnyitnák határaikat és biztosítanák a szerencsétlenek emberi és társadalmi jólétét. Azokra az egyénekre és társadalmakra, melyek a cél megvalósításához bármi módon hozzájárulnak, úgy, ahogy ezt mi is megtettük, és akik előmozdítják a “Menekültek évének” sikereit, azokra a Mindenható és irgalmas Isten áldását kérjük.” A new yorki F. A. Praeger könyvkiadó cég kiadásában néhány héttel ezelőtt figyelemreméltó tanulmány jelent meg a magyar szabadságharc sorsdöntő napjairól. A könyv szerzője Méray Tibor, aki odahaza a forradalom előtt a Kossuth-díj nyertese volt. Méray Tibor a Szabad Nép-ben a baktérium háborúról mgjelent koreai tudósításaival keltett először feltnést. Szovjetorosz propaganda szervek el akarták a világ közvéleményével hitetni, hogy amerikai bombázók baktériumbombákkal fertőzik meg Koreát. Ezekről a sokszor teljesen kezdetlegesen fabrikált fényképekről hamarosan kiderült, hogy hamisítványok és a koreai és kínai kommunisták később nem ismételték meg vádjaikat. Méray, ugyancsak Koreában, később azzal vált híressé, hogy ő volt az első kommunista újságíró, aki amerikai hadifoglyokkal Koreában interviewt csinált és az interviewkat részben a nyugati sajtó is közölte. Ezek az újságcikkek, Méraynak a baktériumháborúról írt cikkeivel ellentétben, tárgyilagosak voltak. Amikor 1953-ban Nagy Imre átvette a miniszterelnökséget, Méray Nagy Imre táborához csatlakozott, a Rákosi rendszert "élesen kritizálta és mint film- és színházkritikus Nagy Imre kurzusát és a magyar írók szabadságának ügyét szolgálta. A magyar szabadságharc vérbefojtása után Méray külföldre, Franciaországba szökött, s miután az Egyesült Államokba nem kapott bevándorlási engedélyt, Párisban telepedett le, ahol jelenleg több francia lapnak és folyóiratnak a munkatársa. ★ Méray Tibor egyes megállapításai kétségtelenül újdonságot jelentenek, bár a könyv jelentős hátránya az, hogy éppen legfontosabb közléseinél nem jelöl meg forrásművet. így példáut több olyan párbeszédet idéz, amelynek nem lehetett közvetlen fültanúja és nem hiszem, hogy ezek közül az egyiket Rákositól magától tudta volna meg. Amíg hitelesnek hangzik Kruscsevnek Moszkvában, 1953 júniusában elhangzott ama kijelentése, melyet Rákosihoz intézett, hogy ‘“magukat vasvillákkal fogják elzavarni”, ilyen kijelentésről itt az Egyesült Államokban is hallottam egy semleges moszkvai diplomatától, addig kevésbbé tűnik hitelesnek az ugyanakkor, Rákosi és Beria között lefolyt állítólagos beszélgetés, amelyben Beria lezsidózta volna Rákosit. Teljesen hitelesen írja le Méray Tibor Aczél Tamásnak és Nagy Imrének egyik beszélgetését. A beszélgetés, írja Méray, 1955 novemberében, a magyar kommunista párt központi ellenőrző bizottságának az ülése után hangzott el Nagy Imre és Aczél Tamás között. A beszélgetést Nagy Imrének a Rákosi rendszerről elmondott éles kritikája és Nagy Imrének a kommunista pártból való kizárása előzte meg. 1955 novemberében, — Méray sajnos nem jelöl meg pontos időpontot, — Aczél Tamás meglátogatta Nagy Imrét és az ajtóban Haynal professzorral, a világhírű magyar szívspecialistával találkozott, aki . .agy Imrétől éppen elmenőben volt. Amikor Aczél szabadkozott, hogy csak néhány pillanatra jött, Nagy Imre kérte, hogy csak jöjjön be hozzá. Amikor aztán Aczél Tamás kezet fogott Nagy Imrével, “Hosszú csend volt,” írja Méray, “amelyet végül az öregúr keserűségtől fűtött hangja szakított meg: “Nézzen ide, mit csináltak velem . . . miután annyi évig a párt tevékeny tagja voltam... Ezek az absolute nem létező dolgok .. . De én megmondtam nekik az iga. zat... Én megmondtam nekik az igazat.” “Többet nem tudott mondani. Sírni kezdett.” Ez a beszélgetés, — Méray kitűnő újságíró, — tényleg híven jelzi Nagy Imre mély csalódását abban a kommunista pártban, amelynek ő, ne felejtsük el, 40 évig volt a tagja és amely őt akkor hagyta cserben, amikor éppen tőlük várt segítséget. ★ Mindenesetre feltűnést fog kelteni Méray Tibornak a megállapítása azokról a volt magyar tisztekről, akik kiképzésüket Magyarországon Horthy Miklós kor mányzóósága alatt nyerték el és a néhai kormányzónak esküdtek hűséget. Ezekről szószerint ezeket írja: “Nem fér kétség ahhoz, hogy bizonyos számú tiszt, akik Horthy alatt szolgáltak, azok között szerepeltek, akik hozzájárultak segítségükkel (a szabadságharc sikeréhez) és néhány helyen, az orosz fronton szerzett tapasztalataikkal, ezek voltak azok, akik a harcot sikeresen irányították.” ★ Nagy Imre pontosan 1956 november 1.-én, középeurópai időszámítás szerint délután négy órakor jelentette be Magyarország kilépését a varsói egyezményből. (United Nations Report, 55. old. 337. fej.) Az ezt megelőző minisztertanácsról ezt írja Méray, s szavahihetőségében itt sincs okunk kételkedni: “A kormány főbb tagjai egymásután bejelentették, hogy megadják hozzájárulásukat Nagynak. A legszenvedélyesebb közöttük Kádár János, Nagy Imre utódja volt. ‘Annak, hogy mi történik énvelem, csekély jelentősége van,’ mondta Kádár, ‘de mint magyar, ha szükséges, kész vagyok harcolni. Ha tankjaik behatolnak Budapestre, az utcára fogok menni és puszta kézzel fogok ellenük harcolni’.” Kádár hirtelen eltűnéséről, majd árulásáról azt írja Méray, hogy Kádár közvetlen Münnich előtt hagyta el a Parlamentet, nyilván Nagy Imre nyilatkozata után. Münnich Kádárt autóján utolérte és rövid vita után erőszakosan autójába parancsolta és azután a szovjet nagykövetségre hajtatott. ★ A magyar szabadságharc egyik legvitatottab kérdése az utókor részére természetesen az marad,, hogy Nagy Imre, Maiéter és a szabadságharc többi vezetői hogyan adhattak hitelt az oroszok hitegetéseinek, hogy a szovjet csapatok Magyarországról ki fognak vonulni, amikor a magyar politikai rendőrség Nyírbátorból már október 24.-én, (jól jegyezzük meg ezt a dátumot) hajnalban jelentette a magyar honvédelmi minisztériumnak, hogy nagyobb szovjet kötelékek hatoltak be magyar területre. A magyar politikai rendőrség értesüléseit kiegészíti egyébként a budapesti Verebélyi klinikán gyógykezelt sebesült szovjet katonáknak vallomása, akik a 32. és 34. gépesített szovjet hadosztályhoz tartoztak. (United Nations Report, 24. old. 159. fej.) Méray Tibor az oroszoknak, elsősorban Mikoyan-nak Nagy Imréékkel folytatott tárgyalásairól azt írja, hogy “nem volt ok arra következtetni, mintha Mikoyan nem lett volna őszinte Naggyal, Kádárral és Tildyvel az orosz csapatoknak Magyarországról való kivonulásáról és Magyarországnak a varsói egyezményből. való kilépéséről szóló egyezmény tárgyalásában.” Méray megjegyzése erre az, hogy Mikoyannak erre megvolt a teljhatalma, csakhogy amikor Mikoyan visszatért Moszkvába, a Szovjet Presidium, a szovjet kommunista párt legfelső tanácsa ellenkező értelmű döntést hozott, s most már Magyarországnak szovjetorosz katonai inváziója mellett döntött. Nagy kár, hogy Méray ezt nem támasztja
