Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1959-08-15 / 8. szám

6

KRÓNIKA

1959 Augusztus

Father Csellár Jenő, az Our Lady of Czestochowa rendház tagja (Doylestown R. 1), aki autón New Yorkba igyekezett, hogy a newyorki 82-ik utcai Szent István r. kát. templomban az Anna-napi ünnepség főhitszónoka legyen, összeütközés halálos áldozata lett.

Father Csellár Pálos-rendi atya volt Budapesten és egyike a rend legtevékenyebb tagjainak. A kommunista erőszakkormány ellenforradalmi összeesküvés címén hosszú börtönbüntetésre Ítélte, de öt évi fogság után az 1956-os forradalom idején kiszabadult a börtönből. Amerikába 1957-ben jött és a magyar katolikusok vallási életének igen lelkes és odaadó munkása volt a Czestochowa-kegyheiyen. Halálával az amerikai magyar katolikus papság egy fölötte rokonszenves és buzgó tagjával lett szegényebb és budapesti rnü ködése és az eszméiért vállalt börtönmártirium bizonysága szerint a magyar szabadság ügye egy bátor egyházi harcost vesztett benne. Az autókatasztrófa munkaereje teljében tett pontot nemes életére. Mindenki megilletődéssel gyászolja, aki ismerte. Emlékét tiszteletben és szeretetben őrizzük meg.

M EGHI V ó ENGESZTELŐ MAGYAR ZARÁNDOKLATRA ÉS SZENT ISTVÁN ÜNNEPSÉGRE,

A CZESTOCHOWAI MADONNA KEGYHELYÉRE

Az évente szokásos Szent István ünnepség ezidén nem New Yorkban, hanem Doylestown, Pa.-ban lesz, a Pálos Atyák monostorában, a Czestochowai Madonna kegyhelyén, engesztelő magyar zarándoklattal kapcsolatban, augusztus 30.-án, vasárnap. A zarándoklatot a Pálos Atyák hívták össze, a Szent István ünnepséget pedig a Katolikus Liga rendezi. Minden magyar szeretettel hívnak, lenforradalmi összeesküvés címén hosszú börtönbüntetésre ítélte,

Délelőtt 10 órakor szentmise, szentbeszéddel (Rába Lukács pálos-atya). Délután 3 órakor keresztúti ájtatosság. Délután 4 órakor érseki szentmise, a Rómából jövő M. Gawlina József érsek őexcellenciája által, aki angolul mond szentbeszédet. Magyar szentbeszédet mond Ft. Borsy Gy. Engelbert, OFM., new brunswicki plébános. Szentségkitétel. Körmenet. Litánia: ima a magyar hazáért és a békéért. Áldás. Pápai s magyar himnusz.

Egyházak, egyesületek zászlóikat vigyék magukkal. Autóbuszok érkezése eiőre jelzendő a fenti címen, akár írásban, akár telefonon. A kegyhely szép, fás^ területen fekszik. Árnyas parkolóhely is van bőven. A Cafeteriában hideg és meleg ételek, hűsítők kaphatók. A kegyszer-üzletben szép emlék- és ajándéktárgyak vásárolhatók.

Útirány: Phila, s Camden felől a 611 North úton, valamint a 152 n., 73, 202 N., 309 N. jelzésű útvonalakon. — Trenton felől: a 29 N., majd Lambert viliénél a 202 S. úton. — New Yorkból akár az 1-es úton Trentonig, akár a 22-es úton Somerville-ig, s onnan a 202.

benne Magyarországnak is valami olyasmire volt szüksége — a fejlődés természetes rendje folytán, — amit speciei a magyar nemes általában nem akart adni. Nevezetesen: pénzre.

A hűbéres társadalmi rend Európaszerte megszűnt, s kapitalizmus, pénzgazdálkodás váltotta azt fel és minden, ami ezzel együtt jár. Elsősorban is az: adó. Az adó, amivel kapcsolatban a nemes álláspontja az volt, hogy azt nem fizetek, ilyet lehetőleg meg nem szavazok, s ha ennek ellenére — erőhatalommal — megadóztatsz, az véres sérelem az ősi szabadságok, az ősi alkotmány ellen, amelyhez pedig tüzön-vizen át ragaszkodom, mert én szabad, független és alkotmányos nemzet vagyok, engem csak sokszázados, régi, jó és bevált szokásaim szerint lehet kormányozni, mert ha nem... eb ura fakó! Nos, ez az időnként felbukkanó “eb ura fakó” (ami ugyan inkább afféle gyerekes tempó, mint mélyen megfontolt magatartás volt), másfelől pedig az a kényszerű állapot, hogy az ősi alkotmány, respektive annak merev és időszerűtlen értelmezése ellenére is, olykor mégis csak kellett adót kivetni, sőt be is hajtani, ez ismét csak felélesztette, néha akuttá tette az ellentéteket, a bizalmatlanság ama kölcsönös légkörét, amit III. Károly, de különösen Mária Terézia oly sok tapintattal és lehető megértéssel igyekezett feloldani. Jószándékuk ellenére is, meglehetősen kevés sikerrel.

Visszatérve tehát eredeti kiindulópontunkra, tegyük fel ismét a kérdést: ilyen általános állapotok, a nemzet gerincét tevő nemességnek ilyen magatartása, ilyen kultúrális színvonala mellett, még ha fel is merült volna a dinasztiánál a b§lső hatalmi átcsoportosítás gondolata (amivel természetszerűen együtt járt volna a nemzet összes politikai aspirációinak maradéktalan teljesülése), meg voltak-e a valóságban ennek a belső átalakulásnak — a szubjektív: a bizalmi tényezőről nem is szólva — a tárgyi előfeltételei, alapjai: a nemzet oldalán? Egy kérdés ez, amire teljesen őszintén és tárgyilagosan felelni: némileg kínos ... Továbbmenőleg: ilyen magatartás, a nemzetnek ilyen gazdasági és főként kultúrális színvonala mellett — ami bizonyos fokban egészen az első világháborúig, de legalább is a XIX. század végéig fennállott, nem v.olt-e némileg és emberileg megérthető, ha a dinasztia a magyarságot, lényegében IV. Károly trónralépéséig, csak mint a monarchia egyik népcsoportját érezte, noha Ferenc József, aki mindenek fölött és elsősorban is egy abszolúte korrekt Ur volt, mindig kínosan ügyelt a “dualizmus” legprecízebb tiszteletben tartására. Viszont azonban, ami a mártírsorsú Károly királyunkat illeti, nála már fel kell ismernünk a nemzet iránti teljes bizalom minden jelét, s meg kell

állapítanunk, hogy ama hatalmi átcsoportosításnak a szükségességét teljes mértékben látta, tudta és ennek megfelelően is cselekedett, amikor a cselekvést a maga részéről helyesnek látta és ítélte. Köztudomású nevezetesen, hogy két ízben tett kísérletet trónja visszaszerzése iránt, s mindkét alkalommal ama trón iránt, amely a Szent István koronájának jogán illette meg őt. IV. Károly eme kétszeri tragikus kísérlete, amelyeknél viszont a nemzetnek, legalább is: akkori urainak az eljárása volt bizony és némileg kétesértékű, mindennél ékesebben szól, és kell hogy alkalmas legyen, amaz — mint írtam — a némely agyakban a “Habsburg kérdéssel” kapcsolatosan még ma is burjánzó dzsungel végérvényes eloszlatására, ha t.i. ez agyak időnként gondolkodásra és tanulásra is felhasználtatnak. Ottó trónörökös, avagy király pedig (a lényeget illetően ez mindegy, a dolgok nem múlnak és fognak múlni közjogi szőrszálhasogatásokon), a fia IV. Károlynak, akinek a sorsa és épp a sorsa, a dolgok természetes és kötelező rendje szerint is, mélységes befolyást kellett gyakoroljon a Fiúra, amiből első renden és megint csak természetesen következni kell, az Atya — kézzelfoghatóan is tanított — felfogásának, elgondolásainak megőrzése és tiszteletben tartása. Pl tárgyban és tekintetben nem valószínű, hogy a legcsekélyebb kétségeskedésnek is helye lenne, a változott viszonyok adta — mondjuk így — inkább stratégiai és taktikai jellegű — eltérésektől eltekintve. Nem lehet kétségnek helye, annak ellenére, hogy a “Habsburgok eme gyengécske sarjá’Vról, amint azt levélíróm az egykori “Szabad Nép” jellegzetes stílusával írja, személyszerint, mi magyarok oly sajnálatosan keveset tudunk, természetesen nem az ő hibájából, hanem a mi speciális és tragikus helyzetünk, immár tizennégy esztendeje tartó, a világtól, Európától való elzártságunk miatt. A kijötteket pedig a nyelvi nehézségek és szétszőródottságuk fosztják meg a kellő tájékozottság lehetőségeitől. (Itt lenne az ideje, valamiképp ezen is változtatni, segíteni.) Vannak azonban mégis dolgok, amiket igenis tudunk. Tudjuk például, hogy eme “gyengécske sarj” sarja egy Dinasztiának, amely 700 éven át tanulta és gyakorolta az uralkodás tudományát és művészetét. Tudjuk, hogy őseink hosszú sora, szinte kezdettől fogva, de különösen az utolsó 400 éven át soknépű és soknyelvű birodalmak fölött gyakorolta ezt a művészetet a Duna völgyében, amely ma is soknépű és soknyelvű terület. Tudjuk — még közelebbről, — hogy a király maga is soknyelvű, aki talán öt, vagy hat élő és holt nyelven ír, olvas és beszél egyaránt. Magyarul például jobban és helyesebben, mint levélíróm, aki pedig —* nyilván

— csak ezt az egy nyelvet beszéli, eltekintve az “azóta” Amerikában elsajátított úgynevezett angol tudásától. Tudjuk, hogy általános szellemi felkészültsége a polyhistor magasságait éri el, amely műveltségi jelleget laposra szakosított korunk, a közrendűek és a legmagasabb rendűek soraiban oly sajnálatosan és mérhetetlenül károsan is, nélkülözi. Ismerjük kiváló politikai tapintatát és hihetetlenül széleskörű politikai tájékozottságát; talán Roosewelt mondotta egyszer róla, hogy Európa legtájékozottabb férfia. (Ez a megállapítás ugyan egy más, valóban tájékozott ember szájából szebben és jobban hangzott volna, de a vonatkozó tényeket még ő sem tudta elhomályosítani.) És ismerjük végezetül mélységesen és valóságosan keresztyén világszemléletét, meggyőződését, ami korunkban, az atheisták és üresen imádkozok korában sorsdöntő fontosságú. És tudjuk azt is, hogy sokat átélt és még többet szenvedett Ember, éppen úgy, mint ama népek, a Duna völgyének népei, amelyeknek egybefogására, amelyek fölötti uralkodásra mindeme és most felsorolt, személyében rejlő tényezők folytán: egyedül alkalmas.

Mindezek után pedig kérdezem levélírómtól és mindenkitől egyaránt, ha mégis úgy fordulna a sorsa a magyarnak, hogy újból királyt lehetne és kellene koronázni Budán, kellene-e és szabad volna-e másra még csak gondolni is, mint Károly királyunk fiára? Kellene-e királyt keresni? Lehetne-e? Egyáltalán volna-e más? Hát: nincs másL Nincs is más. S ez a “nincs más” a jelen esetben — szerencsésen és hála Istennek — nem az egyetlen lehetséges, a szükséges rosszat jelenti, de épp az ellenkezőleg: a legszükségesebb jót, ami azonban egyben: az egyetlen lehetséges is. Az egyetlen legszükségesebb jó, s épp a mi, a magyarok szempontjából. Nekünk és éppen nekünk annyira jó, hogy szinte túlságosan is az, mert ha nem így lenne, nem tiltakoznának csehek, románok, szerbek a Habsburg restaurációnak még csak a gondolata ellen is, amint tették azt Károly királyunk mindkét tragikusvégű kísérlete idején. A restaurációnak egyik legké-