Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-03-15 / 3. szám
1959 március KRÓNIKA 5 BAKÁCH BESSENYEY GYÖRGY HALÁLA Báró BAKÁCH-BESSENYEY GYÖRGY Volt m. kir. követ, 195!) február 19.-én, az Utolsó Kenet Szentségének felvétele után, New Yorkban, agyvérzésben meghajt. Bessenyey György a két háború közötti Magyarország diplomata karának kiemelkedő' egyéniségeihez tartozott. A volt magyar diplomata, aki hosszú ideig a magyar külügyminisztérium politikai osztályának volt a főnöke Kánya Kálmán külügyminisztersége alatt, 1938-ban a belgrádi magyar kir. követség élére került, ahol a BLÉDI EGYEZMÉNNYEL tette ismertté nevét. A blédi egyezmény értelmében, Magyarország 1938 augusztus 22-én, a Kisantant Államokkal, Jugoszláviával, Romániával és Csehszlovákiával, a fegyverkezés terén egyenjogúsághoz jutott. A második világháború alatt Bessenyey György Svájcban képviselte követként Magyarországot. A háború alatt Bessenyey egyike volt azon magyar diplomatáknak, aki az angolszászokkal folytatott különbéke tárgyalásokat egy jobb magyar béke érdekében. Nagyrészt Bessenyey György fáradozásának tudható be, hogy 1944 március 16-ról 17-re virradó éjjel egy amerikai katonai bizottság érkezett Magyarországra, amely azonban Magyarországnak a németek részéről történő március 19.-i katonai megszállása következtében már nem tudott a magyar kormánnyal és a kormányzóval érintkezésbe lépni. A második világháború vége után Bessenyey György a magyar ügyet kitűnő nemzetközi kapcsolataival és egy pártok felett álló politikával New Yorkban képviselte, most már menekültként. Az Európai Rab Nemzetek Szövetségének newyorki összejövetelein Bessenyei beszédei mindig komoly elismerést vívtak ki a nemzetközi sajtóban. Az elhunyt magyar diplomatát gyászolják felesége, valamint gyermekei, Mine. Antoine-Pierre de Bavier, szül.: Bessenyey Magdolna, Bessenyey ÉVa és Bessenyey Ferenc, unokája Marie-Rose de Bavier, Veje Antoine-Pierre de Bavier és menye, szül.: Barcza Éva. A volt m. kir. külügyminisztérium tagjai barátjukat és kartársukat gyászolják Bessenyey Györgyben, aki az emigrációban is a régi magyar királyi külügyminisztérium tradícióinak őrzője volt. EGY VOLT M. KIR. KüLüGYMINISZTÉRIÜMI tisztviselő gck koronájának hagyományos vonzó ereje kiáradna az utódállamokra, amelyek nagyon meSzsze vannak még a belső megszilárdulástól.” Ez volt a hivatalos Franciaországnak az álláspontja, amelyről Horthy is tudott. Bethlen István gróf kötéltáncot járt a királyellenes csoportosulások és a legitimisták között. Volt azonban annyi politikai éleslátása, hogy Csonkamagyarország politikai beékeltségéből és elszigeteltségéből csak Károly király segítségével juthat ki. A király párizsi összeköttetései nem lehettek titok előtte. Ha Bethlen Windischgraetz-cel tárgyalt is a Restaurációról (176. 1.), ez semmiképpen sem jelentette azt, hogy ez a “ravasz erdélyi” legitimista lett volna, vagy , akart volna lenni. Bethlen a politikai sakk-matt-játszmán nagyon ügyesen játszott, de szerintem soha esze ágában nem volt, hogy a restaurációt elősegítse ill. megvalósítsa. Pécsi beszéde-csak taktikai sakkhúzás volt. A második visszatérési kísérlet kimenetele aztán eloszlatott minden kételyt- Teljesen illuzórikusnak vélem a hercegnek azon felfogását, hogy a Bethlennel való megegyezésben a legitimista pártnak többséget lehetett volna biztosítani az 1922-es választásokon. A legitimista párt így “népszavazás” útján könnyen hazahívhatta volna a királyt. Közben a nagyhatalmakat és az utódállamokat elő lehetett volna készíteni arra, hogy a restaurációt elismerjék.’ Hiú ábránd! (Bocsánat a nein egészen találó hasonlatért, de a pyromániás csak nem szokta szomszédját előre figyelmeztetni arra, hogy fel akarja gyújtani a házát?) A restaurációt csak titkos diplomáciai harccal lehetett megvalósítani. Franciaország megadta a beleegyezését; Briand sem volt további várakozásért és úgy látszik csak Loucheur francia miniszter volt azon a nézeten, hogy Károly királynak még várnia kellene. “Csehszlovákia nem fogja tudni magát tartani”, mondotta egy alkalommal Windischgraetznek, “most arról van szó, hogy az önök Károly császára és királya tudjon várni, várni, várni és ha nem is nyerné vissza trónját, mégis biztos, hogy nagy szerep vár rá, ha az újrarendezésről lesz szó”. (161. 1.) Én egészen a legitimista politikusok (Rahovszky, Boroviczény, Sigray, stb.) és katonai körök (Lhár, Ostenburg) pártján állok, amely szerint a meghiúsult első békés visszatérési kísérlet után csak a fegyveres próbálkozás maradt hátra. Csak ez tudott volna Briand élteimében ‘‘fait aecomplit” teremteni. A katonai (!) és belpolitikai helyzet Csehszlovákiában és Jugoszláviában kedvező volt. Ezt Windischgraetz olyan adatokkal igazolja, hogy meggyőződésem szerint a színlelt cseh és szerb “felvonulás”, amelyet aztán később a Bethlen-kormány még jobban felfújt, csak nagy dobverés volt. Románia megígérte Károly királynak, hogy semleges fog maradni és meg is tartotta a szavát. A francia kormány nagyon is jól volt informálva mind a két próbálkozásról. Ezt eddig is tudtuk, de Windischgraetz újabb adatokkal támasztja alá- Elrettentő, amit a francia külügyminisztériumban Loucheur szájából hallott, amikor a Quai d’Orsay (a francia külügyminisztérium székhelye) a második, vagy októberi kísérlet meghiúsulásáról értesítette őt: “Na, nem láttam jól? Minden megegyezik azzal, amit már napokkal ezelőtt mindenünnen kaptunk. De most azonnal vissza kell mennie Magyarországra és Károlyt valamilyen semleges helyre hoznia. A helyzete nagyon megingott, mert Horthy még tegnap éjjel azonnal a csehek és jugoszlávok fegyveres segítségét kérte és az angolokat arra, hogy a császár-királyt vegyék őrizetbe. “ön tudja, hegy az angolok által fogságban tartott császárok (I. Napoleon!) sorsa nem szokott éppen irigylésreméltó lenni. Ezt, ha lehetséges, meg akarjuk akadályozni, azért siessen Magyarországra. Adok önnek egy repülőgépet, minthogy egy sajtóattasét is akarunk ISopronba küldeni. így már ma este a császár-királynál Nyugatmagyarországon lehet. Én, mint tudja, igazán nem vagyok monarchista, de Habsburgi Károly egy személyiség és ez az egész másik társaság Magyarországon, a híres tengernagy is, egy áíávaló csőcselék”. (187. 1.) Ez lesújtó verdikt. Tudjuk, (csak otthon nem akarták tudni), hogy a kormányzóról külföldön nem egyöntetű volt a vélemény; ez kitűnt a második világháború utáni német újságcikkekből, különösen 1957-ben bekövetkezett halála alkalmából. Horthy Miklósnak azonban még megadta a sors azt a kegyelmet, hogy emlékirataiban helyreigazítsa súlyos tévedését és a legitimista programúiról hitvallást tegyen. Emlékiratainak ezt a részét a KRÓNIKA egyszer már leközölte. A történeti hűség kedvéért azonban még egyszer leközlöm. “örvendenék — írja, — ha a dunai államok hatalmas és boldog federációja élén a Habsburg dinasztia törvényes örökösét láthatnám.” ★ Windischgraetz az utószóban sajnálja, hogy Horthy Miklós könyvének megjelenése előtt meghalt, mert azt remélte, hogy a kormányzó emlékiratainak egyik-másik állításához állást fog foglalni. Ezen állásfoglalás elől a kormányzó sajnos már emlékirataiban is kitért, mert itt semmi- érdemlegeset nem mond. Amit azonban Windischgraetz Gömbös Gyula barátjának “megtéréséről” bond, azon joggal kételkedhetünk, mert Gömbös ezt tettekkel sohasem nyilvánította. Éppen ellenkezőleg! Emlékezzünk csak vissza, hogy hogyan bánt el Griger Miklóssal és ennek Legitimista Néppártjával! A herceg úr is bizonyosan jól tudja, hogy Gömbös azokhoz a tisztekhez tartozott, akik a “nemzeti függetlenség” és “el Ausztriától” jelszavak alatt az első világháború végén röpcédulákkal és egyéb agitációval tudatosan aláaknázták a közös hadsereg fegyelmét. Amit Gömbös leszármazásáról mond, szintén helyre kell igazítanom. Igaz, hogy Gömbös Gyula sváb származású, de néni burgenlandi (a burgenlandiak nem svábok!), hanem tolnamegyei sváb Murgából, ahol atyja, id. Gömbös Gyula tanító volt. A mi Gömbös Gyulánk már mint “Gömbös” született 1886-ban, de nem biztos, hogy családját ill. atyját eredetileg “Knöpfler”-nek hívták volna, mint Windischgraetz állítja. (Ámbár ‘Gömbös’ majdnem szószerinti fordítása a ‘ Knöpf ler”-nek.) Gömbösék ugyanis nincsenek benn a “Századunk névváltoztatásai” (Budapest, 1895) című hivatalos műben. Itt csak egy Gömbös-Knollról van szó, de ez a közölt adatok alapján nem lehet azonos id. Gömbös Gyulával- Gömbös Gyula azonkívül _nem kettő, hanem négy évig volt miniszterelnök (1932-1936). Érdekes, hogy az emlékiratokban dr. Gratz Gusztávról, az első Teleki-koRmány külügyminiszteréről és Károly király bizalmasáról az első, vagy húsvéti kísérlet után, csak mellékesen esik szó. Amit azonban Windischgraetz a második, vagy októberi kísérlettel kapcsolatban az egyikmásik túloldali, azaz királyellenes főszereplőről feljegyzett, az kacagtató és a komikum határát érinti; ezek az apró epizódok mutatják a legjobban, hogy minő fejetlenség uralkodott Budapesten a kifályi csapatok közeledtekor. Gömbös pl. leitatta a legitimista érzelmű tiszteket, hogy távol tartsa őket az eseményektől. Teljes mértékben aláírom, ahogyan a herceg a “királycsinálókat” és a “királyjelölteket” (József és Albrecht főhercegeket) kipeliengérezi. Nincs ezen semmi szépíteni és tussolni valónk. Eckhardt Tiborról, aki akkor Bethlen sajtófőnöke volt, meg kell állapítanunk, hogy ifjúkori orientációit már régen feladta és ma a legitimista táborhoz tartozik. . Hegedűs állegitimista tábornok nem “véletlenül” volt 1821 októberében Sopronban, hanem mint a Bethlen-kormány beépí„ tett kémje, magyarán mondva “spiclije”; az ő árulása okozta szerintem a királyi csapatok nehéz helyzetét Budaörsnél (a részletekre itt nem akarok kitérni) és nem mint Windischgraetz gondolja, az “egységes vezetés” hiánya. Ez a bővebb tartalmi ismertetés és némi kritika úgy hiszem lehetővé teszi, hogy a közelmúlt iránt érdeklődő magyar emigráció a magyar történelmet a “másik oldalról” is megismerje. A német kritika megelégedéssel fogadta Windischgraetz emlékiratait és “szenzációként” könyvelte el. A herceg első emlékiratai 1920-ig (‘"Vom roten zum schwarzen Prinzen”, “A vörös
