Krónika, 1959 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1959-12-15 / 12. szám
8. KRÓNIKA 1959 DECEMBER VITA FORUM: KÖSZÖNET ÉS VÁLASZ Fohász Szt Erzsébetünkhöz Idegenben, hol nincs, Már nekünk több álmunk, — A Krónikában a legitimizmussal, pontosabban talán az ú.n. Habsburg-kérdéssel kapcsolatosan megjelent cikksorozatomra a lap ez év szeptemberi számában két méltatás jelent meg. Az egyik Dobolyi Lajos dr. tollából, a másik bizonyos Lázár József honfitársamtól. Legyen szabad e két írásra az alábbiakban reflektálnom. A PROTESTÁNS OLDAL Köszönettel és hálával nyugtázom, általam csak írásaiból ismert — talán szabad így mondanom — elvbarátomnak, Dobolyi Lajos dr.-nak végtelenül megtisztelő sorait. Vajha sikerült légyen igénytelen írásomnak csak egy pár magyarnál is a történelmi realitás iránti érzületét felébresztenem, s ezáltal a jelen, s méginkább — ha Isten is úgy akarná . . a közeljövő politikai realitásainak a megértését is előmozdítanom. . _ - _ _. . _ . A cikk egyetlen passzusához azonban szeretnék — illő szerénységgel — egy pár gondolatot hozzáfűzni. Megállapításaim, már mint az enyémek, — írja Dobolyi dr. — “annál értékesebbek, mert azokat protestáns oldalról kapjuk.’* Bocsássa meg nekem Dobolyi dr., ha ez — egyébként megtisztelő és kiemelt dicséretet magában foglaló — megjegyzését, hogy is mondjam csak.. ?, igen: egyszerűen fölöslegesnek érzem . . . Amit írtam, s mindaz, amit e kérdésről a megírottakon túl hiszek és tudok, semmi összefüggésben nincs kálvinista családi hagyományaimmal és voltommal. Mindez ugyanis nem hitfelekezeti kérdés. Ez: magyar ügy. (És persze európai.) Az én szememben valahogy visszás egy afféle a priori feltételezés, (még ha egy numerikus állapot ezt is mutatná), hogy a katolikus hitfelekezeti állapot quasi természetes velejárója a legitimista meggyőződésnek, a protestáns, pláne kálvinista státus pedig ellenkezőleg, annak, hogy ez állapotban leledző személy eleve köztársasági, avagy épp “szabad királyválasztó” legyen. II. Rákóczi Ferenc katolikus volt, s ez egyáltalán nem akadályozta, hogy élére álljon a mezítlábasok seregének, a megkoronázott király és gyámatyja ellen. Másoldalról persze, nem lehetett köztársasági érzelmű és szabad királyválasztó sem volt, akkor sem, amikor a saját megválasztásáról esett szó. — Károlyi Mihály gr. is katolikus volt, s nála ez az állapot még annak sem volt akadálya, hogy az első ú.n. Népköztársaságnak elnöke legyen, minek előtte egy pár héttel, miniszterelnöki kinevezést fogadott el a magyar király kezéből. (Hogy fel is esküdött-e, arra már ne memlékszem.) E két extrém hasonlattal távalról sem akartam a két egyént is összehasonlítani, ami igen sértő lenne a Fejedelemre, de meg akartam mutatni, hogy ez a politikai komplekszum is — 1701-ben éppen úgy, mint 1918-ban, s így nyilván ma is — politikai felkészültség, államférfiúi adottság, s nem utolsórenden (mint minden) jellem kérdése, s nem hitfelekezeté. A z idősb Andrássy Gyula gróf nemcsak a berlini kongreszszus idején volt katolikus, de akkor is, amikor in contumatiam halálra volt ítélve, viszont Jókai Mór nem csak akkor volt protestáns, amikor a 12 pontok körül tevékenykedett, de akkor is, amikor megírta az “Uj földesúr”at, amely figura köztudottan a “bresciai hóhér”-ról (s persze az aradiról is): Haynauról mintáztatott. Amit az ember helyesnek tart, amit igaznak hisz, s így — tőle telhetőén — érette küzd is, mind e magatartásában mindig van egy kimondott, vagy ki nem nyilvánított, de létező — értékítélet is, nevezetesen, hogy az igaz, a jobb! Ez így van s ez így helyes is! Enélkül harcolni egy eszméért, legjobb esetben is, merő opportunitás, ha nem megfizetett állapot. E helyes lelki attitűdöt azonban összekapcsolni eky hitfelekezeti megkülönböztetéssel, egyben és lényegében azt jelenti, hogy az értékítélet — logice — átcsúszik egy olyan síkra, méginkább: lelki rétegbe, amelyet illetően — bár ki-ki természetesen szabadon alkothat értékítéletet, de azt: — az értékítéletet kinyilatkoztatni még akkor is helytelen (és céltalan és hiábavaló és inpraktikus) ha ez a legtávolabbi, legközvetettebb módon is történik, mindegy: gáncscsal, dicsérettel, avagy csak egy semleges jellegű megállapítással is összefüggésben. Aminthogy — szerény nézetem szerint — nem célravezető, ha valamely mozgalom, főként politikai, amelyben elvileg bármely hitfelekezethez tartozó egyén aktív részt vehet, vagy kérhet, bármily jellegű hitfelekezeti színezetet kap. Az összmagyarság szellemi örököse EGYARÁNT Pázmány Péternek és Bethlen Gábornak, akik egyébként KÖLCSÖNÖSEN nagyrabecsülték egymást. A Dobolyi dr. cikkének érintett megjegyzésével kapcsolatos mondanivalóm egyik része ez volna. Sapienti sat . . . ★ Fentiekkel persze távolról sem akarom szentesíteni a hírhedt marxista felfogásnak, mikép “a vallás magánügy” helyénvalóságát. Tudjuk, hogy e tisztes, hipokrata “elv” a marxizmus gyakorlatában, a vallás, a hit, az Egyház (minden egyház) közhatalmilag intézményesített üldözésével, s a legszemérmetlenebb, államilag űzött atheista propagandával, sőt terrorral egyenlő. A vallás és a valláserkölcsi tényező domináló ereje Ilüsske Hungáriánk Évszázados fénye, Borítsd ránk köpenyed Rózsák özönében! Hadd lássa a világ Nagy szívedet s lángját, — Sötét tornyok alatt y Árpádok leányát. . . Lépj le hozzánk onnént, Hol a lélek vágya Imában, könnyekben A nagy Istent látja! Fogd meg kezeinket, Háborgó karunkat, — Harmat kezeiddel Simítsd homlokunkat. Árpádok leánya, Istennek szent hőse, Esd le számunkra is, Mi az élet vége! Büszke idézésben, Mi is alakuljunk, Isteni Megváltónk Keresztjét, ha hordjuk! Istvánunk nagy lelke Zuhogjon hát le ránk, — Imrénknek szép lelke Legyen vigaszunk már! Lászlónk öles kardja Fakasszon új forrást, — Margitunk hős lelke Öleljen minket át! kell, hogy legyen a közéletnek, a társadalmi és állami létnek. Tehát épp ellenkezőleg: nagyon is közügy. És nemcsak elvileg és nemcsak gyakorlatilag, de mindezeken túlmenően, kézzelfogható tettekben és cselekedetekben nyilvánítandó közügy, olyan, amely a közösség és benne az egyén (még ha olyan kapitalista is) minden tevékenységét alapjában kell, legalább is kellene, hogy determinálja. Európáról, tágabb értelemben európai, illetve a fehér ember kultúrterületéről lévén szó, ez az irányító valláserkölcs csakis keresztyén lehet, függetlenül attól, hogy e keresztyének mely szín alatt dicsérik az Urat. Az emigrációnak van egy érdekes és jellegzetes tünete. Az, hogy mindenki ott hagyja abba, amikor kijött. Egy, az ötvenes évek elején Amerikát járt kitűnő barátom mesélte, hogy az Államokban időzvén, találkozott a század elején kivándorolt magya rokkal, akik végignézve és hallgatva a legfrissebb televiziós műsort, utána azon vitáztak, hogy “Tisza Pista”, avagy Justh Gyula volt-e az igaz politikus? Nos, én 1956-ban jöttem ki. E tekintetben — a korábbi emigrációkkal szemben — előnyöm az a sok hátrány, amit 1945 január 18-tól (ekkor “szabadulta Te ragyogj felettünk Árpáitok leánya! A lelkünk megdobban, Ennyi könnynek árján, — Hanyatlik csillaga Magyaroknak várán . . . Kiverten, rongyokban, Mi is csuk úgy járunk, — Nem viseljük büszkén Tövis koronánkat! — Nem ragyog ránk ős fény, A királyi várból — Idegenben senyved Fénye Koronánknak ... Mindenki csak rombol, Könnyben, elszántában, — Magyarok hatalma. Megromlott a vádban! Erzsébet napodon A nagyvilág Rád vall, — Éreztesd hatalmad Nagyok hatalmában! — Erzsébetünk, Anyánk Benned bízunk nagyon, Hogy a sötét éjünk Hajnalra fordul jón! Fény gyűljön a Dunán, S hogyha hajó járja, — Magyar kikötőkben , Elhaljon a lárma . . . fel”) 1956 december 21-ig (ekkor léptem át az osztrák határt) végigélveztem. És mindaz, amit e két időpont között tapasztaltam és megfigyeltem. Többek között: a “népi demokratikus” rendet általában valaminő barbár, primitív, nívótlan terrornak szokták hinni és beállítani Nyugaton. Valaminek, ami önkéntelenül is a középkori német krónikák ferde és hazug “hún” gyűlöletét és rettegését juttatja az ember eszébe. Nem tudom, de valószínű, hogy Oroszországban “a szocializmust, majd a kommunizmust építő” áliámkapitalista terror ilyes “féligtatár” lehetett. Különösen Sztálin korában. Sztálin végered ménvben egy zseniális paraszt volt, méghozzá a vad grúz he gyek vidékéről, akit paraszti ravaszsága, döbbenetes paraszt: brutalitás és paraszti félelen hajtott. A budapesti terroi azonban, amely intenzitásában messze felülmúlta bármely csat lós államban létezett terror fo kát, e budapesti — magyarországi — terror nem volt sem primitív, sem ú.n. barbár. Ez raffináll volt, kifinomodott. Dekadens és perverz aljasságok magas szintű a Mirbeau “kínok kertje” undorító magasságait megközelíti túlkultúrált testi-lelki ocsmány ságok tanult és aprólékosan ki-Ködös Novembernek Te vagy a tavasza, Minden templom mélyén Rózsáid illata. Kicsi leányunk is Benned lesz rózsaszál, Árpádok leánya: Szeresd Hungáriát! Granby, 1959 )aovember 19. P. SZELÉNT! IMRE
