Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1956-07-15 / 7. szám
VOLUME XIII. ÉVFOLYAM. NO. 7. SZÁM. ’ NEW YORK, N. Y., 1956 JULIUS. Déli harangszó és magyar hivatás A poznani lázadás és az u j moszkvai taktika Minket, magyarokat természetesen elsősorban és főkép az érdekel, mennyiben “magyar eredetű” a déli harangozás szokása. Az a felfogás, hogy III. Kallixtus a nándorfejérvári győzelem “emlékére” rendelte volna el a déli harangozást, a múltban eléggé elterjedt volt. A történelmi valóság pontosan az ellenkező: a déli harangozás megelőzte és ezzel elősegítette a győzelmet, vagyis aktiv részese volt a kivívott diadalnak. Ebben az értelemben a déli harangszó több, mint emlék: szerves kiegészítője a keresztény Európáért, a keresztény civilizáció fennmaradásáért hozott magyar áldozatnak és döntő győzelemnek. A pápa ima-hadjáratának az volt a célja, hogy a török ellen harcoló keresztesek győzelméért az egész földkerekség imádkozzék. Mivel pedig ezek a keresztesek 95 százalékban magyarok voltak, a pápai rendelet értelmében 1456 junius 29-én déltájban elsőizben megkondult harangjai az örök Rómának a magyarok győzelméért való imára szólították föl az embereket. Ha tehát az örök város első déli harangozása a magyar ügynek szólt, akkor nyilvánvaló, hogy a déli harangozás szokása a magyar ügytől, a magyar történelmi hivatástól — hogy mi magyarok a “kereszténység védőpajzsa” voltunk — elválaszthatatlan. Maga III. Kallixtus is nyíltan megvallotta, hogy ezt a győzelmet a Bullában előirt és a déli harangszóra végzett imáknak tulajdonítja: “Nem kételkedünk abban, hogy a mindenható Isten ezen imákra hajolva engedte nekünk ezt a nem várt győzelmet”. A “déli harangszó” tehát immár 500-ik éve hirdeti a magyar vitézséget és helytállást a Duna vonalánál, a magyar hithüséget és történelmi hivatást: “Hungária antemurale christianitatis” — “Magyarország a kereszténység védőpajzsa! A mi hős eleink vért és életet áldoztak az európai keresztény kultúra biztosításáért s megalkuvás nélkül — minden "koegzisztenciális” gondolatát elvetve a pogánynyal való kollaborálásnak — a saját testükkel fogták föl a folyton megújuló ozmán támadásokat* mialatt a Nyugat békésen fejlődhetett, erősödhetett és végrehajthatta kolonizáló politikáját. Mi megfogyatkoztunk, legyöngültünk, kicsiny létszámú nemzet lettünk, ez volt az ára szent történelmi hivatásunk teljesitésének és a nyugati kultúrkörhöz való tartozásunknak, E nagy történelmi tényeket idézi emlékezetünkbe naponta a “déli harangszó”, melyet most ünnepiünk s fontos nemzeti érdek követeli, hogy rajtunk keresztül a nagy világ, a keresztény népek közössége is tudomást szerezzen véráldozatunkról és történelmi jogainkról a Kárpát-medencében. Szent büszkeséggel emlékezzünk minden nap a déli harangszó megkondulásakor Hunyadi Jánosra, a hős vajdára és Kisztus bajnokára. Kapisztrán Szent Jánosra, a magyar keresztesek tízezreire, hős eleinkre, Európát védő szerepünkre, továbbá III. Kallixtus pápára, aki a lelki keresztes hadjárat megszervezésével az ég áldását biztosította a magyar fegyverek számára. De az emlékezéssel nem szabad beérnünk: szent fogadást kell tennünk, hogy az ezeréves magyar történelmi hivatást föl nem adjuk, keresztény hitvédő szerepünkről le nem mondunk, hanem a nándorfejérvári Hősök méltó unokái akarunk lenni hazaszeretetben, ■lUthüségben, kötelességeink teljesítésében! VECSEY LAJOS. (Szerzőnek a római Kát. Szemlében megjelent tanulmányából.) Poznan lengyelországi nagy iparvárosban, a versaillesi szerződéssel elcsatolt német Posenben junius 28án lázadás tört ki, amely sokban az 1953 junius 17-iki keletberlini felkeléshez hasonlított és annak tragikus sorsára is jutott; a kommunisták tankjai vérbefojtották. A lázadás mindössze hat óráig tartott és főként a Stalin Acélművek és más gyárak munkásai és fiatalok vettek részt benne. Kenyeret és szabadságot követeltek. Néhány nappal előbb egy munkásküldöttség járt a varsói kormánynál és a bérek és munkafeltételek megjavítását kérte. Poznanban elterjedt a híresztelés, hogy hazatérve, a vezetőket bebörtönözték. A munkások erre reménytelennek ítélték nyomorúságos helyzetüket és kétségbeesésükben nyúltak a lázadás eszközéhez. A rendőrség nagyrészt passzívan viselkedett, nyilván együttérzett velük és ettől felbátorodva megtámadták az egyik rendőrkaszárnyát és onnan fegyverekkel látták el magukat. így szálltak szembe a katonasággal, amely több mint kétszáz tankkal vonult fel ellenük és kíméletlenül pusztított közöttük. Hivatalos adatok szerint a halottak száma 48, a sebesülteké 270 volt, de nem hivatalos források sokkal nagyobb számokról beszélnek. A letartóztatottak száma százakra rúg és a per most készül ellenük. A rendőrség összes tagjait ismeretlen helyre helyezték át, mert megbízhatatlannak bizonyultak. Szereplésük valóban rabországi Gallup-poolnak, népszavazási kostolónak is beillett. Czyrankiewitz miniszterelnök Poznanba sietett, elismerte, hogy a munkások bérei és életviszonyai rosszak és azok javítását ígérte. Egyben azonban kijelentette, hogy “ha valaki még a nép kormánya (a kommunista rendszer) ellen kezet emel, le fogják vágni a kezét”. A munkások bérét felemelték tizenöt százalékkal s külön is kaptak némi pénzt azon a cimen, hogy túlsók adót vontak le nekik. A pénz vásárlóereje azonban nagyon kicsiny a Szovjet rabországaiban és a megjavított fizetés alig több a két-három évszázad előtti kapitalizmus által nyújtott éhbéreknél, nyomában sem jön a nyugateuropai munkás-életszinvonalnak, nem is szólva az amerikai bérekről, amelyek jó, polgári életszínvonalat biztosítanak a munkásnak és ezzel hatálytalanítják, elavult elméletté teszik az államkapitalista kommunizmust. Panaszkodtak a poznani munkások arról is, hogy az élelem nagyrésze a Szovjetnek megy, letépték a vörös zászlót és magasra tartva a régi, lengyel lobogót, nemzeti és egyházi dalokat énekelve mentek szembe a halállal. Kétségtelen, hogy a diktatúrának Kruscsev Stalin-ellenes, bálványdöntő akciója nyomán Lengyelországban is mutatkozó pillanatnyi, kis meglazulása is hozzájárult ahhoz, hogy a poznani munkások nekibátorodtak. Aligha tévedünk, azt hívén, hogy Rákosi Mátyás és a többi öreg stalinista a maguk “terrordiktaturát csak terrordiktaturával lehet csinálni” elvét látják igazolva a poznani eseményekben és valószínű az is, hogy azok fékezőleg hatottak Kruscsev destalinizáló és “demokratizáló” hevületére. * * * Nemcsak a rabországi helytartók és kreatúráik, de tudvalévőén az olasz- és franciaországi, valamint angliai kommunista vezetők is nagyon kínos helyzetbe kerültek azáltal, hogy Kruscsev és Bulganin “leleplezték” az általuk istenitett Stalinnak kommunisták ellen elkövetett szörnytetteit és rámutattak némely más súlyos tévedéseire és bűneire is. Togliatti olasz, Thorez francia és Pollit angol kommunista vezérek többkevesebb óvatossággal, szóban és írásban adtak kifejezést nemtetszésüknek, sőt még Eugene Dennis az amerikai kommunista párt főtitkára is hasonló húrokat mert pengetni. Mitöbb a moszkvai Pravda utánnyomta egy cikkét, amely a new yorki Daily Workerben jelent meg s amelyben számonkéri Kruscsevtől és társaitól, miért statisztáltak némán Stalin véres önkényéhez? Ez az egyöntetűség feltűnő volt és azt a gyanút táplálta, hogy nagyrészt Moszkvából megrendelt vagy kívánatosnak tartott berzenkedésről van szó Kruscsev azon törekvése támogatására, hogy a kommunista világmozgalom oly látszatba kerüljön, hogy szakított Stalin módszereivel és ezzel a szabad világban bizalmat teremtsen a “békés együttélés” jelszava alatt folyó uj taktikája iránt, egyben pedig cáfolatát produkálja annak, hogy a szabadvilági országok kommunista pártjai nem egyebek egy idegen hatalom szolgai ügynökségeinél. Emellett szól, hogy hir szerint junius vége körül a sza« badvilági és rabországi kommunista vezetők nagy jövés-menése volt Moszkvában és junius 30-án megjelent a Pravdában az orosz kommunista párt központi bizottságának egy hosszú deklarációja,
