Krónika, 1956 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1956-05-15 / 5. szám

. L.i.l.. •Ui---------------------------------------------------—_____________________________ 'I . .!._________ i. 1 .1 io "K R Ó N I K A” 1956 május. a székesfehérvári papi otthonba vonult. * * * Sándor atya, egyike a legkivá­lóbb nevelőknek és tanítóknak, azonban nemcsak kiváló pap és tudós, hanem nagy magyar hazafi is volt. Az orosz megszállás, mely­ről ő tudta, hogy nem lesz rövid életű, rendjének feloszlatása, rend társainak bebörtönzése, az ő cu­korbajtól amugyis megrongált egészségét végkép megviselték. Március 5-én távozott el az Örökkévalóságba, hogy Annak közelébe kerüljön, Akiről kevesen Írtak nála szebben a magyar teo­lógusok közül. A temetési szertar­tást Badalik Bertalan, veszprémi püspök végezte el. Sírjánál a szé­kesfehérvári magyar katolikusok búcsúztatták el és ott voltak, nagy számban, a másvallásuak képvise­lői is. Lélekben ott voltunk mi is, a gyászoló, fogyó, menekült ma­gyarság. Hősök Napja “Az mi keveset írtam, igazat irtamt” (TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN HALÁLÁNAK 400-IK ÉVFORDULÓIRA) Kemény magyar sorsunknak első prózairós költője, akiben a nem­zete feletti kegyetlen bánat és a “törökvilág” magyar honban gyújtották ki az írás nemes tüzeit Eszméiben és meglátásaiban költő! A nemzetpusztulás véres víziói gyötrik, nincs ideje szavakat és stílust köszörülni, égeti és hajtja a drámai pusztulásunk. Lantot ra­gad. megy, viszi és énekli vára­ink, hőseink harcait. Gyújtogatja a megriadt lelkeket, hitet és bizal­mat önt a csüggedőkbe! Lantos-deák, a napok hűséges krónikása, akinek gyatra rímeiben a mohácsi nagytemető “holló szár­nyai” suhognak s egy elveszett birodalom halálhörgése visszhang­zik! Nem sokat irt, nem volt ideje, nem volt türelme, még az idő is mostoha és igen kimért volt hozzá! 45 hősi év, mint magyar tragédia mered ránk! Dunántúlon, Tinód községben született: 1510-ben, jobbágysors­ban, Vitéz Török Bálint birtokán, aki felkarolta és támogadta hősi, budai elestéig: 1541. Verejtékes és küzdelmes életét 1556-ban fejezte be, egész fiatalon, mint a magyar újságírás és Crónika izzó üstökö­se! Sárvárott temették el: 1556 ja­guár 30-án. A harcokból megma­radt barátok állták körül deáki­­sirját, amíg a hálás utókor, a riasz­­gató és fáradhatatlan krónikásá­nak, múltúnk tiszta-lelkű megiró­­jának: 1910 junius 10-én emelt hal­hatatlan emléket. A Nemzeti Színház előtt állt fehér szobra, a nagy szabadság hősünkről elne­vezett, Rákóczi-uti kis parkban. Ott őrködött, ott tartotta néma lantját, egy elnémult és legyilkolt magyar világból! Kőbe meredt bánat és eltemetett nagy, magyar álmok intő bajnoka: a nemes Ti­nódi Lantos Sebestyén! A kemény gerinces és elszánt akarat csap bele arcunkba és szin­te látom deákos, viharvert orcá­dat: “sem adományért, sem barát­ságért, sem lélelemért hamisat NEM ÍRTAM, mind igazat ír­tam!” Pedig nemes nagyurnak ke­gyeiben voltál, vele jártad a köny­­nyes magyar tájakat, vérmosta várormokat, láttad és hallottad a sok panaszt, a magyar széthúzást, pártoskodást, haszonlesést és a nemzet elbukását! Crónikád örök magyar káté és minden idők ma­gyarjának deákos-óvás, figyel­meztetés az idők viharjában! Mennyi hűség, mennyi nemzet­szeretet és mennyi szívós hit árad felénk, amikor óva intesz bennün­ket, hogy bárkivel is lepaktáljunk, megalkudjunk az örök nemzet ká­rára! Hősi zsolozsmák, megrázó leí­rások, ahol a lelked viharzik, ahol a szellemed, mint kristálypatak zuhog, nem a rímek csillingelésé­­ben, de a budai hősök és az egri vár védőinek elszánt küzdelmében és fel-felcsillanó diadalában! Öreg kobzos, a lech-mezei igricek késő unokája, magyar fajunknak drága lantosa! Érezték is, a még megmaradt nemes magyar urak hősi küldeté­sed mélységét és varázsát, mert kassai-polgár lettél, majd igaz, magyar nemes! Jellemed és áldo­zataid nem maradtak nyomtalanul, mert nemesi leveled indokolása elmondja: “az éneklés mesterségé­ért, magyar ritmusaidért, magyar históriákért” jutalmazta. “Korod­ban “mester” voltál és “históriá­kat”, vagyis történelmet írtál és hagytál számunkra, minden idők­re! Ezért idézünk, sokat szenve­dett Bajtárs! Judit, vallásos históriája is mély és tiszta lelkednek alkotása, hogy a léleknek örök távlatait, az élet­nek magasztosabb értelmét és a magyarságnak történelmi külde­tés-tudatát vetítsd a szomorú idők peremére! Itt is építő és látó ma­gyar voltál, mert rádöbbentél a Renaissance-kor veszedelmeire. De, azért nem voltál fakir és hosszuarcu vándor! Nem a “gyere Bodri kutyám,” avagy a “Szomorú Vasárnap” enervált hangnemében zengtél, az életről is, Jason-histó­­riádban! A szerelem szépségét magasabb horizonton láttad és érezted, aminek nemzeti és örök emberi hivatása van. Életet és tartalmat adni minden érzelemnek s nemcsak elflörtölni a fiatalságot. Ép testben, ép legyen a szerelem is, ha mindjárt “Széphistóriának,” avagy “Virágéneknek” is mon­dották korodnak kemény kopo­nyái! így nyíltak meg előtted a Werbőczy, a Nadásdy és a Báthory-otthonok, ahol láttál még gerinces és nemes urakat is! Szi­vükbe zártak, mint mi is! Budapes­ti szobrodat otrombán elhurcol­ták, de a magyar Főváros vissza­követel az újabb rablóinktól! PSZY. (BAJTÁRSAINK EMLÉKÉRE) A nagy-viharban, mi, nem pihentünk otthon, Hősi küldetés volt a küzdő porondon! Bár nem voltunk “csatárok” a harc tüzében, Küldöttként őrködtünk bajtársak szivében. Mindenki tudta, sőt mindenki érezte: Hófehér Ostyának voltunk a küldöttje. Szolgája viharban, ezer hős-halálban, Kihulló bajtársak végső sóhajában. Nekünk szólt utolsót a vérző katona, Minket ölelt bátran tépedt, csonka karja, Szivük bucsuzását őrizzük magunkban! így ad nekünk szárnyat titkaik bilincse, Letűnt ifjúságok örök drága kincse, — Vitéz Regimentek! — büszke álmainkban. Tim, 1942 julius 9. P. SZELÉNYI. VITA-FORIJM Lássunk reálisan! Kéziratokat nem adunk vissza. Küldeményekért felelősséget nem vállalunk. Alkalmam volt beszélni ne­hány igen értelmes öreg magyar­ral akiket a korukra való tekin­tettel kiengedtek Magyarország­ról a tengerentúl élő családjaik­hoz. Feltettem nekik a kérdést, hogy vájjon miképen gondol­koznak Magyarországon azokról a magyarokról, akik a szabad­földön élnek. A válaszok, füg­getlenül egymástól, mind ugyan­azt tartalmazták. Odahaza azt mondják, hogy a szabadföldön élő magyarok ne higyjék azt, hogy egy esetleges felszabadulás után majd hazatérve, be fognak ülni pozíciókba. Pár ember majd hazatérhet, de a zöm csak ma­radjon ott, ahol van. Egy magyar, aki 1947-ben disszidált és aki már egy más állam állampolgára, 1954 kö­zepén Magyarországon volt üz­leti utón, Ö azt mondja, hogy odahaza a paraszt és munkás rétegből igen sok értékes fiatal erő került fel. Ezek legnagyobb része nem kommunista, ha párt tag is. Ezeknek más, sajátosan magyar elgondolásaik vannak. Az emigrációban élő magyarok­ról nem sokat tudnak, nem is gyűlölik a szabadföldön élő magyarokat, de egy pillanatig sem jut eszükbe az, hogy egy felszabadulás után a szabadföl­dön élő magyaroknak több sza­va legyen otthon, mint nekik. Azt, hogy a szabadföldön élő magyaroknak egy felszabadulás után döntő szava legyen odaha­za, csak egyes szervezetek, cso­portok és egyének gondolják, ami talán emberileg érthető is. Egyes szervezetek és azok ve­zetői rendszeres anyagi támoga­tásban részesülnek bizonyos kül­földi szervtől. Ezek azt hiszik, hogy egyedül ők fejtenek ki ér­demleges tevékenységet Ma­gyarország és a magyar Nem­zet jövője érdekében, bár a kül­földi szervtől kapott rendszeres anyagi támogatás mindenesetre bizonyos megkötöttséget jelent. Más szervezetek vezetőinek, akik ugyancsak meg vannak győződ­ve arról, hogy csakis az a helyes ut, amelyen ők járnak, szerény megélhetést biztosit a szervezet­hez tartozó tagok támogatása. Aki tisztában van azzal, hogy odahaza miként gondolkoznak a szabadföldön élő magyarokról és aki tisztában van azzal, hogy az elmúlt 11 év alatt milyen vál­tozáson ment át Magyarország, annak mindenesetre fel kell is­mernie azt, hogy a szabadföldön élő magyarok közül nemigen számíthat arra egy sem, hogy egy felszabadulás után majd ő fog odahaza jelentékeny szere­pet játszani. Mindezek dacára minden szabadföldön élő ma­gyarnak erkölcsi kötelessége, hogy tudásához mérten s a meg­levő kapcsolatainak teljes ki­használásával, minden tőle tel­hetőt megtegyen Magyarország és a magyar Nemzet érdekében, de tegye ezt önzetlenül, minden hátsó gondolat nélkül, nem szá­mítva arra, hogy a tevékenysé­gét majd valamikor odahaza kamatoztathatja. Tegyen meg mindent, amit csak lehet, mert a magyar föld szülöttje és a ma­gyar nemzet közösségéből sza­kadt ki külföldre, továbbá az odahaza szenvedő rokonok, ba­rátok és fajtestvérek érdekében. Hálát vagy elismerést senki se várjon ezért, elégedjen meg az­zal, hogy a lelkiismerete szerint eleget tett a reá háruló kötele­zettségének. Tizenegy év hosszú idő. Az odahazaélők és a szabad földön élők felfogása és gondolkodása lényegesen elhajlott egymástól. Ennek bizonyítására felhozom az alábbi esetet. Egy magyar aki tengerentúlra vándorolt ki, Euro pába utazott és ott elhatározta, hogy valamilyen módon meg fogja látogatni a Magyaror­szágon élő öreg szüleit, nővérét és nehány régi barátját. Először sehogy sem sikeridt neki az, hogy eljusson Magyarországra, de a végén az egyik európai or-

Next

/
Thumbnails
Contents