Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-06-15 / 6. szám
1954 junius. “KRÓNIK A” 9-ik OLDAL * Aranyló rónák üzennek... A napi kenyér A képzelet szárnyán hazaszáll a lelkem . . . Aratás ideje .. . Hogy volt, mint volt régen? Ott voltam Apámmal, ott éltem. . . A lég telitve volt a föld illatával, Fecskék cikáztak a kék égen, Előttünk hullámzott arany-kalásztenger. . . A férfiak izmos karja suhogtatta a kaszát S utánuk az asszonynépség Kévékbe szedte, kötötte a gabonát. . . , Tréfálnak, dalolnak, a szemük ragyog. . . “Ez az áldás” mondá Apám — “A napi kenyér, mely mindnyájunknak kijut”. De halld, delet jelent a templom harangja. . . A szorgos munka megáll; Ajkainkról az imádság, hálaadás A Mindenható színe elé száll. így volt régen. . . Hogy ma miképp van? Innen onnan hallom. Az arany kalászt, az áldást Elcsúfítja a parlag s a gyom. .. A magyar magának arat-e ma? Kijut-e a napi kenyér? Hangzik-e még a magyar dal? S az imádság él-e még a szivek mélyén? A távolból reátok gondolok: Napsugaras búzamezők, munkás kezek, Pacsirtadal, folyók, erdők, hegyek. . . Istenemet hő imában kérem, Adja meg a szabadságtok s napi kenyeretek. New York, 1954 május. RÓNAY ALADARNÉ. Botrányok a csehszlovák krízis körül Irta: TAUBINGER M. LÁSZLÓ. Junius hónap mindig gyönyör és boldogság volt a magyar ember számára! Aki látott, avagy megfigyelt egyetlen gazda embert az aranyló rónák hullámzó tengere előtt, csak annak van és lehet fogalma arról a mélységes belső érzésről és hitről, ami egy ilyen lélekben felbuzogott. Megsodorta kemény tenyérében a búza, vagy gabona kalászt, az árpát vagy a zabot s mint drága aranyat mérlegelte, lesulyozta, fel-felvillantotta markában. Jó termést adott a jóságos Isten, zsebrevágta a kimorzsolt szemeket, levette kalapját, megköszönte a Mindenhatók Lírának s aztán szikrázó szeme, büszke tekintete végig siklott a táncoló, az éneklő határon. No, aratunk.. . Amennyi fenség és teremtői erő Sugárzott belőle ősszel, amikor vetett, most ugyanannyi öntudat és mélységes alázat koszoruzta sokat Verejtékező, iveit homlokát: megsegített bennünket az Isten, jó termést adott! Pedig “ősztől készül az aratási ünnep!” Bizony, ha belegondolunk meny nyi fáradság, mennyi verejték, mennyi hit és szeretet kell ahhoz, hogy a föld, a határ, a haza énekeljen, hogy aranyló rónaság kacagjon reánk Szent Péter és Pál napján! Mert ezen a napon gyüríköztek neki a kemény magyar karok, a daloló marokszedő lányok és a markos kötözők, hogy kévébe szedjék a ledőlt, alázatos kalászokat, majd keresztbe hordják, jelképezve, hogy küzdelem, szenvedés és hit kell az élethez, amit a bölcs magyar gazda is, odahaza, életnek nevezett el! A kalász élet, mert hisz belőle lesz a föld szerelmesének, de az egész nemzetnek is az élete, vagy pusztulása, ha elmarad az áldás, ami nélkül, még a fizikai életben sem bírunk boldogulni! így lett a puszták és rónák népének lelkében szent a termés, ami mindig kiemelte és felmagasztalta egyszerű, de őszinte rádöbbenéseiben! S mert szentnek és áldásnak tartotta a termést, azért mindig igaz becsülettel és fáradhatatlan odaadással munkálta, kezelte és táplálta a földet! A rabló-gazdálkodást, a föld-kisajtolást megvetette, lenézte és elfordult tőle! A rongy szántásra, a hitvány megmunkálásra, a gazos földre fájdalmasan mondotta: tönkretették a földjüket! Fájt neki, ha parlagot látott, fejét csavarta ha a kórék kiáltoztak a vetés közül. Mácsonyázás, konkoly-irtás külön tapintatot és figyelmet igényelt, ne hogy megrongáljátok az életet! A vetésbe belegázolni vétek volt és nemes felháborodást váltott ki szivéből, ha könnyelmű pipacs- vagy búzavirág-szedők a töveket megingatták! Valami elragadó eggyéforradás, ösztönös életközösség fejlődött ki a magyar paraszt és a föld között. Érezték, hogy egymásért vannak s egymásból élnek! A földdel áll, vagy bukik a magyar! Hát hogyne örült volna s hogyne szórta volna lelkének szikráit az éltető napba, hogyne simogatta volna boldogan és büszkén, tekintetével és tenyerével az előtte táncoló, vagy ringó kalász-családot, otthonát, jövőjét és hazáját, amikor tudta és hitte, hogy ebből forrásozik a megnyugvás és a béke s hogy, ezek a millió-szemek, mint folyó-arany, a legbiztosabb valuta, éltetik az emberiséget, fakasztják a kultúrát, erősitik a keményen dolgozó munkást: bányákban, a gyárakban, a hivatalokban, a harctereken, de még az Isten oltáránál is! Ezért vetett a késsel hármas keresztet: az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, nevében, mielőtt szétáradt volna a friss kenyérnek, az uj kenyérnek illata! S jaj volt annak, aki ledobta, vagy bepiszkította a kenyérdarabot! Isten teste az fiam és unokám, tisztítsd le és csókold meg! A kenyér is szent volt az ő romlatlan és ősi hitében, nagy istenszeretetében! Ezért álltak a határok és mesgyék szélén a Megváltó keresztjei is! Vigyáztak és őrködtek a vetésre, az áldásra, ami. az égből jön! Mély kalaplevételek hódoltak szekérről, kocsiról és gyalogjárásból is, mert virraszt Valaki felettünk, aki látja életünket, munkánkat és jövőnket! Isten kezében vagyunk! Az elemek szörnyű harcában megtanult az égre nézni, megtanult alázatosan gondolkodni és sose hagyta ki számításából az Istent, az Ő szent akaratát! Ilyen természetes és megkapó Isten közelségben, talán senki nem élt, mint a magyar föld népe, a magyar rónák nagy misztikusa! El is Ítélt minden könnyelműséget, amit a földdel, vagy annak terme, sével elkövettek a politikusok, a pénzsóvár kereskedők! Szemtanúja voltam és talán a legmélyebb benyomást tette rám, amikor az egyik nagybátyám megkérdezte a szállítót: aztán mondja Deutsch ur, hova viszik az én búzámat? Hát kérem üzlet, jó üzlet, ha a cseheknek eltudjunk sózni? Nagybátyám lehúzta a kalapját, nagy barna szemei megvillantak: akkor nincs eladó búzám, aggy Isten! Az igaz magyar, még a jövője után is érdeklődött, amiért ő verejtékezett és dolgozott, imádkozott és csűrbe gyűjtött! Talán érezték és tudták, azok az aranyló kalász-tengerek, ott az áldott Duna-Tisza tájon, hogy tájuk vigyáznak, hogy értük fáradoznak és őket nagyon, de nagyon megbecsülik! Ezért volt mindig olyan nagy és szent az érett kalászokkal való találkozása a magyar föld-fiának s ebben az alázatos, örök szerelmes suttogásban felbonhatatlan hűséget fogadtak egymásnak: életre-halálra! Csak igy érthető meg, hogy, amikor élettársaf keresett a föld napszámosa, a föld gazdája, vagy birtokosa, akkor a búzavirág szinét kereste életpárja szemeiben, mert abban, benne-ragyog az egész világ! A kegyetlen megpróbáltatások idején ragyogjatok aranyló rónák és hirdessétek, hogy velünk az Isten s nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett! P. SZELÉNYI. A közelmúltban különös dolgok játszódtak le a Csehszlovák Nemzeti Tanács körül. Hogy a “Rada” házatájékán nem volt minden rendjén, azt a múlt év vége felé hivatalos amerikai körök is észrevették. A “Tanácsban" szinte diktatórikusán uralkodtak Ripka Hubert és társai, Zenki Péter, Lettrich, Klimek, Stransky, Kocvara és Papanek, akik nemcsak kommunistabarátságukról voltak ismeretesek Középeurópában, de első sorban felelősek a fölvidéki magyarság és a szudéta németek embertelen kiüldözéséért és kirablásáért is. A Free Europe Committee a “Rada” kiszélesítését kezdte a tavalyi év vége felé követelni, aminek eredménye az' lett, hogy a Csehszlovák Nemzeti Tanácsba az 1945-ben betiltott agrárpárt képviselőit is felvették. Ezek után a többség javaslatára november közepén elhatározták Ripkáék tiltakozása ellenére, hogy a "Tanács” munkáját a jövőben egy hat párt képviselőiből összetevődő úgynevezett “Steering Committee” fogja irányítani. Miután Rip. káék semmibe sem vették ezt a határozatot és továbbra is a régi alapokon akarták vezetni az ügyeket, a Free Europe Committee is megelégelte machinációjukat és közölte velük, hogy anyagi támogatását a csehszlovák emigráció képviseletéül elismert "Steering Committee”-nak fogja folyósítani. Ez az uj csehszlovák csucsképviselet dr. Osusky, Cerny, dr. Dieska, Pavelka, Fedinec és Majerból tevődik össze. Ripkáék ebbe a vereségbe nem tudtak belenyugodni és európai sajtójukban éles támadásokat indítottak nemcsak Osuskyék, hanem az amerikaiak ellen is. Dr. Ripka odáig ment, hogy a Londonban megjelenő “Czechoslovak” hasábjain nyíltan felszólította a Szovjet Uniót, hogy semmiesetre se egyezzék bele a német kérdésnek a nyugati hatalmak által javasolt megoldásába, mert ebben az esetben nem tarthatják tovább megszállva Magyarországot. Ausztriát és — jól figyeljünk — Csehszlovákiát sem. Gondolkodásra okot adó figyelmet érdekel ennél az a tény is, hogy a hivatalos prágai rádió kommunista kommentátorai Ripkáék amerikai részről történt elejtését a demokrácia elleni merényletnek tüntetik fel és az egész krízis alatt Ripkáék igyekeztek szekundálni. Január 30-án a Nemzeti Felszabadító Bizottság New Yorkban megtartott első gyűlésén Ripkáék is megjelentek, ahol néhány lengyel elvbarátjuktól támogatva az ellen tiltakoztak, hogy a kiüldözött népeket a felszabadulás után régi hazájukba visszaengedjék. Magatartásuk általános megbotránkozást váltott ki, úgy, hogy kénytelenek voltak elhagyni az ülést. A helyzet közben tovább bonyolódott. Nyugatnémetország, ban lelepleztek egy a Szovjet Unió számára dolgozó kémcsoportot,
