Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)

1954-05-15 / 5. szám

1954 május “KRÓNIK A” 7-ik OLDAL Másfél-évtizedes évforduló Hősök napjára (BÉLA deák ‘‘HULLÓ VÉRGSEPPEK” cimü verseskötetéből való ez a költemény, amely kegyelettel emlékszik meg a két világháborúban hősi halált halt magyar katonákról.) Nagy orosz síkságon apró hepe hupák, azt hinné az ember, vakondokok túrták; jeltelen sírjai magyar katonáknak, emlékeztetője az élő világnak. Elült a harcizaj, géppuska nem berreg, álmodozva'szá llnak h u iió falevelek . . . Gyertya sose fénylik, virág se nő soha, hősi hamvak agyát belepi a moha. Fejfa, kereszt korhadt, régen elenyészett, gazdájuk a puszta, kietlen természet: gondozatlan halmuk évröl-évre horpad, itt-ott hever egy-egy átlőtt rohamsisak. Messze tanyájától elfeledett búnak nem, a csontvitézek pihenni sem tudnak. Mit csinál a gyermek? Mit csinál az anyjuk? Idegen föld mélyén ez a legfőbb gondjuk. Uzi-hajtja éltük eltemetett gondja, éjszaka idején hazatérnek sorba; megnézik az ekét, nézik a jószágot, tesznek-vesznek csendben, nem zavarnak álmot. % Megcsókolják Andrist <— -legény lett azóta —> Aztán visszatérnek szépen kakasszóra. Takarodót furat síri örparancsnok, fújja a csontkürtös s megnyitnak a sírok. Leszállnak a sírba méla csontvitézek, álmodni Hazáról, győzelemről szépet; Csak a szél fuj aztán panaszosan sírva, sárga falevelet hullat a sok sírra. Holdas éjszakán, ha éjfélt üt az óra, felsorakoznak ők régi parádéra; szép a rendjük, nyalka vitézekhez méltó, büszkén leng a dicső, drága ezredzászló. Tiszt vezényel: Vigyázz! <— igazodnak arcben, aztán megindulnak, kürtjük szava harson, dörgő diszmenetben masírozlak szépen s mosolyog az Isten odafenn az égben. BÉLA DEÁK. Oly történelmi esemény játszó­dott le 15 évvel ezelőtt, 1939 már­cius 17-én a Kárpátok gerincén, a Beszkidi hágónál, amely meg­érdemli, hogy megemlékezzünk róla. írom ezt főleg a magyar if­júság részére, hogy erőt merítsen a múlt példáiból és felkészüljön az újabb honfoglalásra! Mentsen erőt a magyar haza­szeretetből, mert ez tartotta fenn Magyarországot ezer éven át és ez fogja a jövőben is. 1939 januárjában uj magyar helyőrséget kapott a cseh meg­szállás alól nemrég felszabadult Munkács városa. A gyalogságot, a 24-ik honvéd gyalogezred III. zászlóalját a hi­res munkácsi várban helyezték el, melynek Lészay Ferenc alezere­­des lett a parancsnoka. Eltérőleg az októberi bevonulástól, ez év­ben február 1-én vonultak be az újoncok. Ezek az alig hathetes újoncok szabadították fel Kárpátalját a Cseh megszállás alól. Hogyan is történt? Március hó 14-én hajnali 2 órakor riadót ren­delt el Béldy Alajos vezérőrnagy, Kárpátalja vezénylő tábornoka, a munkácsi helyőrség részére. Reg­gel 4 órakor a legnagyobb csend­ben megindultak a város minden irányában a helyőrségi csapatok a megindulási helyzetbe” — mintha egy békegyakorlat lenne, — hogy aztán 5 órakor a zászló­alj parancsnok egy adott sípjelére, egy szökéléssel, meglepetésszerű­en áttörve a határt, — mely a vá_ ros szélén húzódott el — megin­duljon mindent elsöprő lelkese­déssel, a márciusi szabadságharc szent ihletével a hathetes újonc­­honvéd. Az álmából felriadt lakosság a készültségi állásba vonuló honvé­deknek az ablakfüggönyök mögül integetett. A merészebbek később az ablakot is kinyitották és zseb­kendővel integettek aggodalmuk jeléül. Senki sem tudta mi van ké­szülőben, mi lesz, mi sem tudtuk tisztek, mert minden oly titokban történt. Csak akkor kezdtük sejteni, hogy ez nem egy béke harcgya­korlat, hanem Kárpátalja felsza­badításáról van szó, amikor már fenn voltunk az első hegygerin­cen, cseh területen, ahonnan a cseh határőröket hamarosan visz­­szavonulásra kényszeritettük. Egész nap szólt a puska, gép­puska és ágyuszó Munkácson, az ilyesmihez hozzáedzett munkácsi lakosság azonban boldogan hall­gatta, mert sejtette már, hogy kis Országunk ismét tollasodni kezd. A-felvidéki városok után, most Kárpátalja van a soron, de nem a bécsi, hanem a mi döntésünk alapján. A legnagyobb cseh "ellenállás” Oroszvégen volt, ahol a határőr csapataink puhították a helyzetet. Ez a kis község a Latorca túlsó partján terül el, melynek fele cseh terület volt. Itt a kolostorból ukrán papok, a cseh haárőrökkel egyetemben orvul lőttek csapata­inkra, mig aztán ezek ki nem pör, költék őket. A mi zászlóaljunk keletnek tá­madt, Beszkid irányában. Márci­us 15-ikét ez évben nem a mun­kácsi várban, hanem a “terepen,” a trianoni határon túl, csak lélek­ben ünnepelhettük, de igy is vég­­hetetlen, nagy volt az örömünk, hogy a mi fáradozásunk gyümöl­cse épen március 15-én vált való­ra, hogy egy kis darabot már hoz­záragaszthattunk a csonka Hazá­hoz. A március 15-iki támadási cél zászlóaljunk részére Repede ruszin község elfoglalása volt, mely kb. 6 kilométerre bent van már a cseh határon túl. Előbb a község tem­plom tornyából lövő cseh utóvéd csendőröket kellett elnémítanunk, aztán szabad lett az ut előre. Köz. ben leesett a márciusi hó is, hon­­védeink vigan hasaltak benne, szinte felfrissítette a szökeléseket a nedves és hideg aljazat. Azután jöttek a hegyek, a völgyeket elke­rültük. Márciusi újoncaink fárad­hatatlanul taposták a mindinkább növekvő havat, mely március 17-re már félméteresre nőtt. A má­sodik napon kb. 20 kilométert tettünk meg. Repede után már nem ütköztünk ellenállásba. Az egyik erdőségben, előnyomulás közben, hirtelen egy öreg fehér­­hajú, cseh tisztviselő bukkant fel, aki riadtan futkosott ide-oda, mint az üldözött vad, a lövések hallatára. Ez a "lemaradt” akta­táskás öreg ur, a murciusi honvé­dek lovagiasságából kifolyólag Prága felé vehette útját. Még mindig emlékezetemben vart az ijedt sápadt arc. Szabad elvonu­lást kapott. Hálás szemmel nézett ránk — mintha csak mondani akarta volna: "Gavallér nemzet, melynek ilyen katonái vannak”. Aztán pillanatok alatt eltűnt, mint ahogyan felbukkant. Az első magyar zászlót — me­lyet már előző nap kitűztek — gróf Schönborn vadászkastélyán pillantottuk meg, azt hiszem fö­lösleges is leírnom, hogy a büsz­kén lengő trikolor szivünk mélyé, ig meghatott bennünket. Itt tar­tottuk az első pihenőt, hol gr. -Schönborn vadászmestere igazi magyaros vendégszeretettel ven­dékelte meg fáradt és éhes kato­náim. Innen még jó 30 kilométeres ut várt letaposásra az ezeréves határig. * # * Itt szeretnék megemlékezni az én szeretett zászlóaljparancsno­komról, aki fáradhatatlanul min­denütt előljárt, aki a legkiválóbb hadvezér lelkiismeretességével és pontosságával szervezte meg ül­döző harcunkat. Az oldalakat és hátat úgy biztosította, a felderítést ügy megszervezte, hogy egyetlen veszteség nélkül értük el az ezer­éves határt. Utolsó katonájának az élete oly drága volt mint az övé. Magyar Ifjúság, itt az emig­rációban és a világ minden részé­ben ahol éltek, Nektek is igy kell kímélni a drága magyar életet, ha majd üt az óra hazánk felszaba­dítására! Nekünk nincsenek em­ber fölöslegeink, nekünk az em­beranyaggal nagyon takarékos­kodni kell. Március 17-én reggel Szolyvá­­ra értünk. Délelőtt folyamán ma­gához hivat Lészay alezredes és közli velem parancsát: “Százados Ur.v egy golyószórós rajjal teher­gépkocsin, — ameddig lehet, ■— később a tehergépkocsi visszaha­gyásával — gyalog nyomuljon elő a beszkidi hágóig s ott biztosít­son.” A nemzeti zászlót termé­szetesen magunkkal vittük, me­lyet még Munkácsról magunkkal hoztunk. Ezt az utat Szolyvától a határig már kevésbbé harcszerü­­en, inkább diadalmenetben tettük meg, lobogódiszbén pompázó ház­sorok között, a lakosság állandó éljenzése és kendőlobogtatása közben. Délután 5 órakor értünk az ezeréves határra. A lengyelek “Isten Hozott” diadalkapuval már vártak bennünket. Az utolsó te­repszakaszon, körülbelül 100 mé­terrel a határkő előtt lengyel ka­tonákból álló sorfal között vonul­tunk fel zárt rendben, élen a zász­lóval, melyet egy jóképű szakasz­vezetőm tartott a kezében. Felérve a magaslatra, feszesen megállítot­tam fáradt kis csapatomat és tisz­teletadást vezényeltem. Ezután jelentést adtam le Zitkiewitz len­gyel ezredesnek, aki a fogadá­sunkra megjelent. A jelentés bea­dás után az ezredes lengyel szo­kás szerint háromszor megcsókolt, miközben a kivezényelt lengyel diszszázad ugyancsak tisztelet­­adást vezényelt. Az ezredes ezután rövid beszé­­-det tartott, melyben hangsúlyoz­ta, hogy a lengyel nép mennyire örül a közös lengyel-magyar ha­tárnak és megpecsételte az évszá­zados lengyel-magyar testvérisé­get. Ezután következett a zászló kitűzése a határkőnél, mely ünne­pélyes külsőségek között zajlott le. Harsány vezényszavak és tisz­teletadás közben tűztem ki a zász. lót a határkő mellé. Még egy ma­gyar "Imához" következett, aztán egy pár perces diszőrség, jobbról a zászlótól egy lengyel tiszt és al­tiszt, balról én és a zászlótartó szakaszvezetőm. Megkattantak a fényképező gépek és egy filmező gép, hogy megörökítsék ezt a fe­ledhetetlen történelmi pillanatot. Az ünnepség befejezése után nyakamba ugrik egy magyar új­ságíró — kiderült, hogy pécsi szü­letésű és Lembergben szolgál, mint a Pesti Hírlap munkatársa. Úgy megörültünk egymásnak itt a Végeken, hogy sirtunk örö­münkben. Az újságíró ezután fel­kért, hogy beszéljek a mikrofonba. Röviden vázolva három napos vil-

Next

/
Thumbnails
Contents