Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-12-15 / 12. szám
1954 december. "K K O IN 1 K A’ 3-ik OLDAL A MADEIRA! HALOTT A TIZEDIK KARÁCSONY. A kommunisták tizedik éve hiába próbálják a magyar nép lelkében elhomályosítani Krisztus születése ünnepének magasztos hitbéli értelmét, nem sikerült eddig és nem fog sikerülni, akármennyi ideig marad még az orosz ármádia és a szuronyainak védelme alatti, kommunista csatlós-társaság a magyar nép nyakán. Reménykedik Amerika felszabaditási törekvéseiben és bizik Istenben. Ez Istenhitét nem képes megtörni semmiféle kommunista praktika, legyőzhetetlen és mondhatni, időkfeletti, elpusztíthatatlan. Bármint is akarják a kommunisták a “fenyők ünnepének” feltüntetni a Karácsonyt, Magyarország rabnépe annál erősebben ragaszkodik eredeti fenkölt értelméhez és a szabadságnak, erkölcsiségnek, életrendnek ama szelleméhez, amelyet az e napon született Megváltó fenséges igéi jelöltek ki a lelkek utjául! Ennek az időtálló ellentállási szellemnek dicsőséges jelképe MINDSZENTY JÓZSEF bíboros hercegprímás, akit most hat éve Karácsony másodnapján vetettek börtönükbe az istentelen és embertelen kommunisták. Immár teljes hat éve szenved fogságban, de rabsága ékesebben beszél a magyar néphez, kitartásra buzditóbb minden ékeszóló szónoklatnál s a magyar nép hü marad 1948 februárjában kiadott intelméhez: “FORDULJUNK BEFELÉ, MÍG EL NEM VONUL A GONOSZ”. Az 1954-es év Szentestéjén azért imádkozunk, hogy Mindszenty bíboros és a többi mártírok önfeláldozása dicsőségére, jöjjön el mielőbb Isten irgalma, a magyar felszabadulás és annak nyomán Ma-_ gyarország olyan, végre boldog megújhodása, amely minden eszmei salaktól megtisztulva, az emberi testvériességnek azon az utján jár, amelyet Krisztus Urunk* az egyedül igaz útnak tanított és amelyért, hogy arra rávezesse a tévelygő emberfiákat, isteni életét áldozta a Keresztfán. Karácsony az emigrációban Irta: Z. KOVÁCS GYULA (Ausztrália) (* ) Halottak napján jutotí-e virág a sírjára, volt-e, aki meggyujtsa ez emlékezés gyertyáit az érctábla előtt, amely Magyarország utolsó koronás királyának koporsóját takarja? Harminckét esztendő távolságából ma is előttem áll arca és alakja, ahogy a soproni kaszárnya folyosóján láttám. Zsembery Stefi akkori főispán — milyen régen elment ő is . . . — kérdezte meg, hogy a restauráció után mi lesz a trianoni békében elszakitásra ítélt nyugati határszél sorsa: Afisztriához fog-e tartozni, vagy Magyarországhoz? Károly király — és a mondat ünnepélyes fogalmazása azon a történelmi napon nem is csengett furcsán — igy válaszolt: — Magyarország vérrel szentelt földjéből egy tapodtat Sem engedhetek át senkinek, erre megesküdtem. főiben a néhány szóban benne van egész egyénisége: becsületesség, kötelességtudás, a nagy dolgok — eskü, történelmi hagyomány — tiszteletre, jóhiszeműség, bizalom. Kritikusai szemére vetik, hogy kevesebb bizalommal és jóhiszeműséggel talán megmenthette volna a trónját. . . (Ha a budapesti zendülésnél megengedi Lukasichnak, hogy lövessen a csőcselékre, ha Budaörsnél nem állítja le Ostenburg támadását, stb.) El szokták mondani, hogy Ferenc József volt a nagy uralkodó, mert tudott könyörtelen lenni, ha úgy fordult a dolog. IV. Károly valóban semmitől sem állott távolabb, mint ettől a soha el nem érzékenyülő, személytelen, szinte már absztrakt uralkodói típustól, ami azonban nem jelenti azt, hogy, ha más körülmények között kerül trónra, nem lett volna nagy király belőle. Mert az Isten megáldotta valamivel, ami minden szigorúságnál erősebben biztosíthatta alattvalói hűségét a Korona számára: nagy szive volt, érző és mindenki gondja-baja előtt megnyíló szive, amely azokat is meghódította az ember számára, akikből a hatalom fensége csak ellenkezést váltott ki. Igen, Károly király mindenekelőtt ember volt, egy a sok millió közül, akik azokban a válságos időkben mindent megtettek, hogy megfeleljenek a feladatuknak. A háborutvesztett, kívülről feloszlatásra ítélt, belül meghasonlott monarchia kormányosának lenni azonban azok között a körülmények között emberfeletti feladat volt. Károly király nagyságát épen az bizonyítja, hogy a legkritikusabb helyzetekben, a legsürgetőbb érvekkel szem ben is következetesen érzőszivü ember maradt. Pillanatra sem hitte el, hogy kötelessége, vagy akár csak joga is erőszakot alkalmazni, életeket áldozni és alattvalói helyett dönteni. Amikor a forradalmi lázban égő ország szabad kezet követelt kormányformájának megválasztására, visszavonult a hatalom gyakorlásától, hogy ne befolyásolja a döntést, de mikor meggyőződött róla, hogy a nép többsége — mégpedig az elcsatolt részeken épen úgy, mint a csonkaországban — Tőle várja, hogy kivezesse a gazdasági és politikai zsákutcából, imponáló személyi bátorságról téve tanúságot, kétszer is megkísérelte a visszatérést. (Első alkalommal az akkor félkommunista Ausztrián keresztül egyedül vágott útnak, minden pillanatban kockáztatva, hogy a vonalakat ellenőrző, fegyveres bandák felismerik.) Ő úgy értelmezte az uralkodói kötelességeket, hogy a saját életével nem szabad törődni, de alattvalóinak életét védeni kell. Ezért akart különbékével is véget vetni a háborúnak, ami — ha Sorinino és Ribot bűnös felelőtlensége nem gáncsolja el, — száz és százezer ember életét kíméli meg mindakét oldalon és minden jövendő eshetőséggel szemben — nácizmus, boísevizmus — stabilizálja a középeurópai helyzetet. . . Azt kérdezhetni valaki, hogy mindazok után, amik történtek, van-e értelme mindezt elmondani? Azt hisszük, van, két okból is: Először: nem lehet elégszer igaz ságot szolgáltatni egy sokak által félreértett, sokak által megrágalmazott igaz embernek, akinek élete a jóság és áldozatkészség példája marad, uralkodói pályája pedig — torzójában is — történelmi cáfolata annak a célzatos propagandának, hogy a törvényes királyság összeegyezhetetlen a modern demokratikus felfogással és vissza nem állítható egy korban, ahol a népuralom a fejlődés Útmutató csillagzata. Nincs demokratikus államfő, aki olyan kötelességtudással és annyi önkéntes kockázat-vállalással szolgálná népét, mint IV. Károly királyunk tette uralkodásának és száműzetésének próbáló évei alatt. És nincs eskü, amelyre életével és halálával nála őszintébben ütött volna pecsétet valaki. . . Másodszor: Európa és a világ kaotikus állapotát látva, csak megerősödhetünk abban a meggyőződésünkben, hogy az események azokat a politikai és kormányzati elveket igazolták, amelyeknek IV. Károly a kettős monarchia trónján képviselője volt — a Duna-völgyének egysége, a népek önrendelkezési joga türelem a nemzetiségi vitákban, gazdasági egymásrautaltság, békeszeretet — s a melyeket a ma már csődbejutott túlzó .nacionalizmus, előítélet és rosszulértesültség helyezett hatályon kívül egy olyan koncepció kedvéért, amely életképtelenségét a második világháború s az azt követő szerencsétlen kialakulás folyamán tragikusan bebizonyította. Ebből a csődből, ha egyszer eljön a nagy rendezés ideje, le kell vonni a következtetéseket s fel kell göngyölíteni a félrevezetésnek és hazugságnak azt a szövevényét, amely a nyugati politikusok tisztánlátását még mindig akadályozza a középeurópai kérdés megoldásában. És akkor Károly királylyal szemben is lerója majd tartozását a történelem. ... Emigráns életünk gondterhes napjai, mint szélfujta naptárkönyv lapok peregnek hetekké, hónapokká, évekké. Súlyos átküzdött évekké. Uj életkörülmények, uj nép, uj nyelv, uj szokások róják barázdáikat lelkünk mélyén. Egy más ég hideg csillagai virrasztják álmainkat s egy forróbb mosolyu nap tüze égeti homlokunkra az elmúló évek rovásait. Amerre fordulunk s amerre révült szemeink ellátnak, egy idegen nép kíméletlen céltudatossággal faragja meg belőlünk holnapjait, jövő életét. S mi csak állunk — mint útját vesztett gyermek az utcák végtelenén, aki sirva kutatja emlékezetében a hazafelé vezető utat, — s mig az idegen vésők nyomán megformálódik bennünk uj énünk, a lehullt darabokból napról-napra nehezebb összeraknunk az igazit, a régit. Másnak a felejtés varázsolja széppé életét, nekünk fájó perceket okoz, mert emlékezni akarunk, akkor is, ha már lassan emlékeinket elködösiti a rohanó idő. Mozaikként próbáljuk összerakni az elmúlt idők kedves képeit s mig kezünk görcsösen szorongat egyegy ismerős követ, szemünkben könny csillog, ha múltúnk képeihez már nem találunk meg egy utcanevet, egy virágos hársat, egy arcot, egy valamikor oly kedves szemet. Emlékezni akarunk. Különösen most Karácsony táján. Menekülni akarunk a nagyvárosi Karácsony vásári hangzavarából, falusi templomok harangjainak, betlehemesek énekének szelíd melódiáihoz. A rikító szinek világából, a hulló hópihék megnyugtató fehérségéhez, Menekülni a dobbal, síppal ünnepelt karácsony külsőséges hangulatából, a régi karácsonyok benső, meghitt, szeretettől égő melegéhez. Emlékezni akarunk . . „ emlékezni a lépteink alatt csikorgó hóra, ahogy templomba siettünk látni a kicsi Tóztss*. . . . s a templomba, ahol emberi szivünk s leheletünk melegével pólyáltuk a csodálatos kis jövevényt. Oly jó volt, oly szép volt annyian együtt lennünk. Azután hazafelé-menet, ahogy kíváncsiságtól szorongva találgattunk . . . milyen boldogok voltunk, hogy kaptunk, milyen boldogok, hogy adhattunk. Emlékezni akarunk . . . emlékezni az angyalhajas, fehér gyertyás karácsonyfára s a körülötte állók szemében visszatükröződő csillagszórók sziporkázására. .. . Régen volt.. . A múlt súlyával ránk nehezedő évtizedek választanak már el bennünket a gyermekkor karácsonyainak bájos várakozással teli izgalmaitól, sokat közülünk évtizedek attól az időtől is, amikor már gyermekeikkel élték újra az isteni jövevény érkezésének oly magasztos, áhitatos, a szeretet és béke örömsugaraival átölelt pillanatait . . . régen volt. . . . Poros öreg kalendáriumok hord ják magukban az elmúlt idők buját, baját, vagy megritkult örömeit; a nagyapák koporsóit, az unokák bölcsőit s közöttük golyók süvitését, nagy karéj kenyeret, bombák zuhogását, a megtisztult uj bort, vért, csókot, Ígéreteket, csalódást s hazug álmokat. . . . Régen volt . . . régen és olyan nehéz már megtalálni lelkünk markából homokként elfolyt emlékeink még megmaradt kis kristályait, melyeket minél szorosabban tartunk, annál gyorsabban siklanak ki az örgedő, erőtlen, ráncos ujjak közül. S ezek között
