Krónika, 1954 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-15 / 11. szám
1954 november. <K R O N 1 K A" A magyarok ősi műveltsége 5-ik OLDAt A NÉMET KÉRDÉS ÉS A RABORSZAGOK SZABADSAGA. A Szovjet mindent megpróbál a nyugatnémeteknek a Nyugathoz való csatlakozása és fegyverkezésük megkezdése meghiúsítására és október 23-án ismét jegyzékben kívánt újabb konferenciát a német egyesítés, össznémet választások és Németország kiürítése kérdésében. Nyugateurópai ötödik hadosztályai és egyéb diplomáciai és politikai aknamunkák utján is sürgeti ezt az újabb tárgyalást, anélkül, hogy komoly engedményekre mutatna hajlandóságot. Régóta valljuk, hogy nincs külön német kérdés, az európai kérdések összefüggnek egymással. Ürítsék ki Németországot és Ausztriát, de csak akkor, ha a Szovjet végleg és teljesen kivonul Magyarországról és a többi rabországból és legyenek a Nyugat által ellenőrzött, szabad választások a rabországokban is! Az oroszok nagyon fáznak a német militarizmus feltámadása veszélyétől, pedig erőszakos ragadozó politikájukkal maguk növelték azt nagyra. . , Lamentálnak, de nem tesznek semmit, hogy az európai helyzetben lényeges enyhülés következzék be. A rabországok szabadságának visszaadása az európai háborús veszélynek egyik legártalmasabb méregfogát húzná ki és végre jelentős bizonyságot szolgáltatna a Szovjet békeszándckai, együttlétezési szólamai komolyságáról, alapot adna Churchill azon reménykedéséhez, hogy Európa békéje egy darab időre megmenthető volna. Lehet, hogy ez naiv követelés, mert a Szovjetnek eszeágában sincs lemondani rabországi gyarmatairól és az azokban feleröszakolt kommunista rendszerekről. De fel kellene vetni az összes európai ellentétek együttes megoldása kérdését, mert ha csak a német kérdésre történne megegyezés, hosszú időre megpecsételődne a rabországok mai tragédiája. Washington a német felszerelés kezdete előtt nem akar újabb négyes konferenciát, de képes lesz-e ellentállni egyes a Szovjettel való megegyezést, a hidegháborúban békekötést kívánó német, angol és francia irányzatoknak, párthangoknak? Nem baj, ha elkerülhetetlenné válna az uj konferencia megtartása, hogy kiderüljön — és most már végleg, — lehet-e békés utón rendezni Európa szabadságának ügyét, amely igazában egy és oszthatatlan? * ® # November 12-én a Szovjet újabb jegyzékben összeurópai biztonsági konferenciát javasolt a nyugati szövetségeseknek november 29-re. A rabországok bitorló-kormányait is meghivta és a jegyzék alaphangjából kiviláglik, hogy azokat véglegesnek tekinti. A mai gyarmatbirodalma biztonságát akarja megszilárditani. Washington hűvösen fogadta az ajánlatot és reméli, hogy szövetségesei sem tartanak aktuálisnak ily konferenciát. (Dr. Szalay József “A Ma gyár Nemzet Története cimü müvét a jelen század elején Dr. Baráti Lajos átdolgozásában a budapesti Lampel Ro bért (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. könyvkereskedés adta ki. E hatalmas műből szószerint közöljük a következő fejezetet.) Béke idején törzsek és nemzetségek szerint volt elszéledve a nemzet. Nemezsátraikat kisebbnagyobb csoportokban ott ütötték fel őseink, a hol barmaik számára bő legelő kinálkozék. Téli időben rendesen valamely folyó közelébe húzódtak és halászgattak. Halászat, vadászat és baromtenyésztés volt a főfoglalkozásuk, még mikor Ázsiában laktak. Az ijj, nyil, tegez, háló s több efféle szavak a rokon nyelvekben szintén előfordulnak, a mi mutatja ősi voltukat. A házi állatok közül elsőben a lovat s a kutyát ismerték. Később, mikor török nyelvű népekkel jöttek érintkezésbe, marhákat és egyéb állatot is kezdtek tartani; az ökör, borjú, tinó, üsző, tulok, kos, iirü, tokió, disznó s a tyuk nevei török eredetűek; kétségtelen, hogy ezekkel az állatokkal a magyarok a törökök révén ismerkedtek meg. Tőlük tanulták őseink a földművelés elemeit is, amint az árpa, búza, borsó, tarló, alma, gyümölcs, sarló, továbbá az őrleni, szórni, aratni, stb. szavak is mutatják. Hogy őseink már a beköltözés előtt értettek a földmiveléshez, kitűnik Ibn Roszteh tudósitásából is; valószínű azonban, hogy földjeiket rabszolgáikkal müveltették. Ők maguk a harcot tekintették a legillőbb foglalkozásnak. A harc volt igazi elemölc. A fegyverforgatást, úgyszólván, gyermekkoruktól fogva gyakorolták; nem csoda, ha ebben rendkívüli ügyességre tettek szert, úgy hogy valamennyi ellenségükön tultettek. Harcolás-módjukról hü ' képet nyújt VI. Leo császár, kinek, mint tudjuk, szövetségesei voltak a bolgárok ellen vivott háborújában s ki szemtől szemben látta őket. "Népes és szabad ez a nemzet — írja róluk — s mindenek fölött arra törekvő, hogy ellenségeivel szemben magát vitézül viselje. Vétkeiket főnökeik kegyetlenül büntetik; inkább is a félelem, mint a szeretet tartja féken őket. A bajt és fáradságot, a hideget, meleget egyaráijt eltűrik s a szükségesekben való fogyatkozást föl sem veszik. Nagyon óvatosak, titoktartók; esküvel, szerződéssel nem gondolnak; pénz dolgában telhetetlenek. A kedvező alkalmat gondosan kilesik s ellenségeiket nem annyira kézzel és erővel, mint inkáb csellel, meglepetésekkel s a szükségletek elvonásával igyekeznek legyőzni. Fegyverük kard, vért. ijj és kopja. Van ki csatában kettős fegyvert visel: vállán kopját, kezében ijjat tartva; űzetve azonban a nyilat jobban szeretik. A lóhátról való nyilazásra nagy gondotr gyakorlatot fordítanak. De nemcsak ők maguk vannak fegyverben, hanem vezéreik lovai is elől vassal vagy nergezzel vannak borítva, Na9Y csapat jószág: kis fajta ló, kanca és tehén kiséri őket, részint, hogy élelmök és inni tejök legyen, részint, hogy sokaságukat fitogtassák. Nem szállanák sáncokba, mint a rómaiak (vagyis a görögök), hanem a csata napjáig nemzetségek és törzsek szerint el vannak széledve, lovaikat télen-nyáron folytonosan legeltetve. Háború idején a szükséges lovakat magukhoz véve és béklyóba téve, sátraik közelében őrzik a had rendezkedéseig, mit éjjel szoktak megkezdeni. Örseiket távolban, de egymáshoz közel állítják ki, hogy könnyen meg ne lephessék őket. Csatában különböző csapatokban, ezredenként állanak össze s a csapatok egymáshoz oly kis távolban vannak, hogy az egész hadrend egynek látszik. Van a hadrenden kívül fölösleges erejük is, melyet titokban az ellenök gondatlanul táborozok ellen küldenek, vagy nyomott hadosztályuk segélyére tartanak. Pődgyászukat a hadrend mögött mintegy kétezer lépésnyire tartják s a mellett is némi Őrséget hagynak. Gyakran a fölösleges lovakat is összekötve a hadrend mögé állítják, annak védelmére. A hadsorok száma határozatlan náluk; általában jobban néznek a hadsor tömöttségére, mint mélységére. Leginkább szeretik a távolról való csatázást, az ellenség cselbe’ ejtését és bekerítését, a színlelt hátrálásokat és visszafordulásokat s a szétszórt csatározást. Ha elleneiket megszalasztják, mire sem ügyelve, kíméletlenül nyomulnak utánok, nem gondolva másra, mint az üldözésre. S nem érik be, mint a rómaiak és más nemzetek, a kellő üldözéssel és a zsákmányolással, hanem mindaddig nyomulnak az ellenség után, mig teljesen szét nem verik. Ha ellenségeik erősségbe menekültek, igyekeznek őket a lovak és emberek szükségleteiben szorultságba hozni; s folytonos megszállásban vannak, hogy ezek szűke miatt ellenségeiket kézre keríthessék, vagy kényük szerint való egyességre bírják. És először könnyebb föltételeket kívánnak s ha ellenségeik elfogadták, más nagyobbakat toldanak hozzá. Ellenökre van a legelő szűke, barmaik nagy száma miatt. Tömegbe rendezett gyalogság legjobban megronthatja őket, mert lovasok lévén s lovaikról le nem szállhatván, gyalog nem képesek megállani. Ellenökre van a sik puszta vidék s a tömötten rendezett és őket szakadatlanul üldöző lovasság is. Ellenökre van a kézviadal nehéz gyalogsággal s a biztosan történt éjjeli támadás, úgy hogy a megtámadok egy része csatarendben, más része rejtekben legyen." A császár e rajzát megerősíti s némileg kiegészíti az egykorú Regino prümi apát. "Karddal igen kevés embert, nyilaikkal sok ezeret ölnek le — úgymond — melyeket, szaru-ijjaikról oly ügyesen irányzónak, hogy lövéseiktől alig lehet óvakodni. Mert csatarendben közelről harcolni, vagy a megszállott városokat megvívni nem tudják. Egyaránt harcolnak előre nyargalva vagy hátat fordítva s gyakran színlelik a futást. Nem is bírnak sokáig harcolni; különben kiállhatatlanok volnának, ha a mennyi tűz, annyi erő és kitartás is volna bennök. Gyakran a viadal hevében abba hagyják az ütközetet s csakhamar futtokból újra kezdik a harcot; úgy hogy amikor azt hiszed, hogy. tökéletesen győztél, akkor kell a veszélylyel szembe szá’llanod. Harcmódjuk a menynyivel szokatlanabb, mint a többi népeké, annyival veszedelmesebb is." Mint említők; a harc volt őseink legkedveltebb foglalkozása; mond hatni ez volt az ős magyar nemzeti élet alapja, mely körül forgott minden egyéb. így az ipar, sőt részben a kereskedés is ezzel függött össze. A különböző mesterségek közül őseink főleg azokat űzték, melyek a harc sikerét biztosítsák; első sorban tehát a nyil s egyéb fegyverek készítése, a kengyel és zabla kovácsolása, a csizmadia- és szücs-mesterség s evvel kapcsolatosan a nemez- és a bőrgyártás, Végül a szíjgyártó-mesterség talált ápolásra náluk. Azon krvül volt házi iparuk is: szövés, ruhakészités, stb., melylye] leginkább az asszonyok foglalkoztak. Az lőszerek kedvelése az ötvösi^í' Aóf’ágzását eredményezte. A kcré&kedés idegenek: görögök, b&gáVok, perzsák kezében volt, a kik a magyaroknak hadi foglyokért selymet, szőnyegeket és egyéb árukat adtak cserébe. Őseink ruházatáról, fegyverzetéről az egykorú leírások után csak homályos fogalmunk lenne, ha nem ástak volna föl pogány magyar sírokat s ezekben a fegyverzet. ruha, ruhadisz, ékszerek- s a lószerszám némi maradványaira nem akadtak volna. Ezek után ítélve őseink keskeny, hossz«, kevéssé görbült vaskardot használtak, melynek hüvelyét vörösre festett, sima elefánt-csont darabkákkal díszítették. A nyil és kopja vasa rendesen levélalaku. Pajzsnak, ijjnak és tegeznek a sírokban nincs nyoma, bizonyára azért, mert könnyen porladó anyagból, fából és bőrből készültek. A vitéz fejét nem védte sisak, sem testét páncél. Fejőket prémes nemezsüveg takarta, hasonló a mai kucsmához, melyhez széles, pajzsforma ezüst-lemez volt alkalmazva, diszül és védelmül egyaránt. Ruházatuk nemezből vagy bőrből készült, térdig érő bő köpenyeg (szűr) szolgált, melyet elöl prémmel szegélyeztek. A köpönyegnek bő ujjai voltak, hogy a kart mozgásában ne akadályozzák. Alatta szűk dolmányt viseltek, lábakon pedig szoknyához hasonló, bőrből gatyát és csizmát. Megjegyzendő, hogy a sarkantyút nem ismerték; lovaikat, mint az alföldi csikósok, karikás ostorral ösztökélhették. Hogy biztosan üljenek rajtok, kengyelvasat használtak, mely
