Krónika, 1953 (10. évfolyam, 2-12. szám)
1953-06-15 / 6. szám
1953 junius. “KRÓNIK A” 7-IK OLDAL' Márton Áron Irta: TAUBINGER M. LÁSZLÓ. AHOGY FAVORI PÜSPÖK LÁTJA ... Junius 7-én és 8-án voltak az olaszországi választások és a legtöbb szavazatot De Gasperi miniszterelnök keresztény demokrata pártja kapta. A liberálisokkal, jobboldali szociáldemokratákkal és más kisebb pártokkal közös koalíciós listája háromszázbármat nyert el a parlament 590 mandátumából. E listán kívül előrehaladást ért el a monarchista párt is, amely vezérének, dr. Lauronak nyilatkozata szerint, az államforma kérdésétől eltekintve, igen közel áll De Gasperi középutas vonalához. A kommunista párt és a vele együttműködő “baloldali szocialista” (Nenni) párt megtartotta régi állományát, sőt némileg növelte is. Gyarapodást mutat fel a M. S. I. neofascista párt is. A választási harc nagyon éles volt, amit az is mutat, hogy a jogosultak 93 százaléka szavazott le. Az amerikai sajtóban megjelent tudósításokból bennünket legjobban Anne O’ Hare McCormick, a New York Times politikai fő-rovatirónője Rómából küldött helyszíni tudósításának egyik része ragadott meg. Miss McCormick Tivoli, Róma melletti városban meginterjúvolta Msgr. Favorit, Tivoli “fiatal és energikus püspökét”, miért jut aránylag sok szavazat a szélsőséges pártoknak? A püspök kijelentette, hogy Űrnapján nagy körmenetet tartottak, amelyen ott volt és lelkesen ájtatoskodott a város egész népe, pártállásra való tekintet nélkül. Az itteni nép, úgymond, keveset tud Oroszországról és csak a saját helyzetét látja. — De, — folytatta Favori püspök, — itt a munkások azt hiszik, hogy nem kapják meg munkájuk méltó bérét és ebben igazuk van. Errefelé a nyomor igen nagy. A gazdagok túlságosan gazdagok, a szegények túlságosan szegények. A szociális érzék, — annak a felismerése, hogy együtt emelkedünk fel vagy bukunk el, — mindkét oldalon csak nagyon kevéssé van kifej• lődve. Emlékezetbe vésni és megszivlelni-való, útmutató, bölcs szavak ezek. Reálisak és egyben az eszményeket szolgálók. XIII. Leó pápa szociális encyklikájának, amely immár több mint ötven éves, igaz szellemét idézik. A munkásoknak és kisembereknek a rendezett polgári életviszonyokba való felemelése, ( mint az Egyesült Államok példája is mutatja), a leghatékonyabb fegyver a kommunista tévtanokkal szemben. A szegénység s nyomor megszüntetése, a felfelé nivellálás a legkeresztényibb célok egyike és mindennél jobb propaganda a materializmus ellen. S mennyire igaza van Favori püspöknek abban is, hogy ‘‘mindnyájan együtt emelkedünk fel, vagy bukunk el”! Csak látni kell a munkások csalódottságát a kommunista rabországokban, ahol a “Minden a miénk, magadnak dolgozol!” jelszavak alatt folyik a monopol államkapitalizmus, pártkapitalizmus éhbéres, kiszipolyozó rabszolgarobotja, a példátlan munkahajcsári hajszolás és, mint most Csehszlovákiában, az is előfordul, hogy ha az állami pártfőnökök attól tartanak, hogy a munkásoknak lehet valami takarított pénzük is, devalválják a bankbetéteket és egyszerűen értéktelen papirrongynak jelentik ki a feldiktált állami kölcsönkötvényeket. Semmi sem a munkásé, csak a stahanovista embernyuzás hatványára emelt munkarobot. . . S jaj a munkásnak, ha a szuper-kizsákmányolás és reménytelen szolgaság végzete ellen zúdulni mer! Europa nyugodt virágzását csak úgy lehet biztosítani, ha úgy a szabad, mint a majdan felszabaduló országok fiaiban megvan az eltökéltség a nagy társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére, a mindenkit nemcsak élni, de létbiztonságban, tisztességesen, polgárján megélni is hagyó, belátásos, méltányos, emberileg becsületes osztálybékére. Csak ez által emelkedhetnek fel, enélkül pedig elbuknak és élet-rontó, életrabló zsarnok-klikkek martalékai lesznek MINDNYÁJAN. JUNIUS 21-ÉN lesz négy esztendeje annak, hogy a nagy magyar mártírok sorába lépett Márton Áron, Erdély katolikus püspöke is, akinek személye nemcsak a legnagyobb köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendett az erdélyi magyarság körében felekezeti különbségekre való tekintet nélkül, hanem a kommunista pribékek által történt elfogatása óta, szinte legendássá nőtt szenvedő népe szemében. Márton Áron nem kevésbbé ragyogó alakja a bolsevizmus elleni magyar ellenállásnak, mint Mindszenty hercegprímás és azok a magyar vértanuk, akiket a budapesti pártközpont a rendszer elleni érzületükért juttatott a bitófákra, vagy a börtönök sötét celláiba. Márton Áron szerepe bizonyos fokig talán még ezekénél is ragyogóbb volt, mert a román elnyomás alatt sínylődő magyar kisebbség sorsában is osztoznia kellett. Személye nemcsak a bolsevisták, hanem hosszú évek óta az orthodox románság támadásainak pergőtüzében is állott, mely a bukaresti kommunista hatalomátvétel után érte el természetes tetőpontját. Ezen nem változtathat az sem, ha a mai hivatalos román emigráció Márton Áront román nemzeti hősként emlegeti. Ezek a román körök a Nyugat számára szánt propagandájuk céljából szívesen felejtetnék el azt, hogy ugyanezt a Márton Áront nem is olyan régen első számú közellenségüknek tekintették, mert útjában állt a bukaresti kormány Erdélyben folytatott brutális románositó politikájának, melylyel főleg a magyar kisebbséget fosztották meg azoktól a jogoktól, melyektől a bolsevista rendszer magukat a románokat is megfosztotta később,- . Márton Áron szívvel lélekkel magyar volt, megtestesítője annak az erdélyi típusnak, mely történelmünk folyamán oly sok nagy férfiúval ajándékozta meg nemzetünket. Szegény székely földmives családból származott és szüleinek nagy áldozatokat kellett hozni, hogy gyermeküket iskoláztathassák. A gimnázium után előbb a katonai, majd pályát választott és 1924-ben szentelték fel. Előbb Ditrón, majd Gyergyószentmiklóson káplánoskodott. Később Vörösterenyban és Marosvásárhelyen találjuk, ahol mindenütt köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett hívei körében. A fiatal papra hamarosan felfigyelt Majláth püspök is, aki maga mellé hívta Gyulafehérvárra és püspöki levéltárossá nevezte lei. Ettől az időtől kezdve Márton Áron püspöke oldalán vett részt az erdélyi magyarok harcában a román elnyomók ellen, akik féktelen gyűlölettel és eszközökben nem válogatva igyekeztek mindent elfojtani Erdélyben, ami magyar volt. Ellenségeitől soha egy pillanatra sem rettent meg és gyakran személyes szabadságát is veszélyeztetve küzdött szenvedő magyar népéért. Majláth püspök halála után a Szentszék 1938-ban Márton Áront nevezte ki Erdély püspökévé, aki csakhamar az erdélyi magyarság szellemi vezére lett. Püspöki székhelyéről ő irányította azt a fegyverek nélkül vívott szabadságharcot, melyet két és félmillió erdélyi magyar folytatott Trianon igazságtalanságával szemben. Amikor 1940-ben Erdély északi része felszabadult a román uralom alól és visszatért az anyaországhoz, Áron püspök nem hagyta el Délerdélyt, ahol a románok a bécsi-döntés feletti bosszúságukban még féktelenebb magyarüldözésbe kezdtek, mint eddig. A főpásztor, mint egykoron a római keresztények apostolai, nyájával maradt, hogy tovább védje az üldözötteket, akiket jóformán minden joguktól megfosztott az akkori kormányzat. Erdély tragédiája azonban 1944- ben érte el csúcspontját, amikor az orosz csapatok nyomán a közben hozzájuk átpártolt román hadsereg visszatért Északerdélybe. A szenvedések eddig nemlátott özöne zudult ekkor a magyarságra. Százával gyilkoltak le ártatlan férfiakat, asszonyokat, sőt gyermekeket is és a székely falvakban leégett házak üszkös romjai hirdették a román uralom visszatérését. Áron püspök mindenütt ott volt, ahol vigaszra, erősítésre volt szükség és hangját erélyesen emelte fel a minden emberiességet megcsufoló vérengzések ellen. A románok kegyetlenkedései odáig fajultak, hogy maguk az oroszok is megsokalták ezeket és a békekötésig kiparancsolták őket Északerdélyből. Az orosz megszállás azonban nemhogy megkönnyítette volna, de méginkább megnehezitette a püspök helyzetét. Mig eddig a románok soviniszta brutalitásával, most az atheista, minden emberi szabadságot eltipró bolsevizmus ellen kejlett felvennie a harcot, melynek vége a püspök mártiriuma, Erdély magyarságának keleti értelemben vett leigazása lett. Márton Áron tisztában volt azzal, ami rá várt. Tudta, hogy az erőszakkal szemben el kell buknia, de a Golgothán szenvedő Megváltóra gondolva bátran kitartott Isten által rábízott őrhelyén. Amikor 1949 májusában bérmáló kőrútjára indult, a székelyt falvak népe felekezeti különbségre való tekintet nélkül virágcsokrokkal és diadalkapukkal fogadta a főpásztort, ahol csak megjelent. Sorra ellátogatott egyházmegyéjének legeldugodtabb községébe is, mint ha iátenhozzádot akart volna mondani híveinek. A csiksomlyói búcsúra teljes püspöki ornátusában lóháton érkezett meg őt éltető és imádkozó ezer és ezer székely között. Hiába volt a kommunista hatóságok minden igyekezete, minden fenyegetése, a tömeget nem lehetett szétosztásra kényszeríteni. Ez a csiksomlyói búcsú a székelység nagy, néma tüntetése volt Isten és a magyar Haza mellett. Ugyanekkor a szabad világban alig vettek néhányan tudomást arról, hogy a távoli Hargita aljában egy maroknyi, sókat szepvedett nép tett hitet főpásztora oldalán a Nyugathoz való tartozásáról. Márton Áron utolsó körútja volt ez szeretett Erdélyének földjén. Miután junius 16-án hazaérkezett Gyulafehérvárra, Bukarestbe rendelték. Junius 21-én indult útnak titkára, Ferenczi Bertalan kíséretében egy taxin, hogy a tövesi állomáson a bukaresti gyorsba szállhasson. Mielőtt a községhez érkeztek volna a soffőr javíthatatlan motorhibát színlelt. Röviddel ezután “véletlenül” egy másik autó érkezett hozzájuk a különben néptelen utón. Utasai előzékenyen felajánlották, hogy el viszik a püpököt Tövesig, aki mitsem sejtve szállt át meghívói gépkocsijába. Azóta nyoma veszett, eltűnt a bolsevista diktatúra sülyesztőjében. Sorsáról azóta különböző ellenőrizhetetlen hírek szivárogtak át a Vasfüggönyön. Egyes versiók szerint börtönben sínylődik, mások szerint ott látták őt a Duna-Feketetenger Csatornát építő kényszermunkás rabszolgák között dolgozni és hogy a fogságban kiállott szenvedések következtében visszaadta nemes lelkét teremtőjének. Bármelyik versió feleljen is meg a valóságnak, egy bizonyos: Márton Áron személye azóta legendássá vált a székelység között és amikor a Csiki-Havasok tövében az agyonnormázott, éhes és elcsigázott magyarok felemelik esténként szemüket az égre, hogy erőt kérjenek a Mindenhatótól sorsuk elviselésére, úgy érzik, hogy a milliónyi csillagból álló “Hadak-Utján” a legfényesebb csillagból Áron püspök néz le árván maradt népére, aki nem szűnik meg a Királyok Királyának trónusa előtt
