Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-11-15 / 11. szám
n-!X OLDAi •krónika-1952 november. nem is élnek azok közül, akik a húsz év előtti depressziót ismerték, helyüket közben kétszer, talán háromszor annyi uj szavazó polgár foglalta el, akik között a nők lévén többségben Eisenhowerra szavaztak, mert azt ígérte, hogy leszereli a koreai háborút, megállítja az inflációt, leszállítja az adókat, békés alapra fogja építeni a jelenlegi prosperitást és megszünteti a korrupciót. Ellenfele nem tudott ily határozott programot adni, ennélfogva Eisenhowert bízta meg Amerika népe, hogy a következő terminusban ígéreteit sorra beváltsa. Ha Isten éltet bennünket, négy év múlva látni fogjuk, hogy ezt az óriási feladatot hogyan teljesítette Eisenhower anélkül, hogy a kommunizmus elől meghátráljunk, vagy az zal háborúba bocsátkozzunk. Minden amerikai polgár tekintet nélkül pártállására, segítőtársa lesz Eisenhower generálisnak. íf* *í* A magyar történelem is produkált hasonló esetet. Amikor a törökök elleni küzdelemben a magyar király elesett és a trón betöltése körül viszály támadt az országban, a nemzet Hunyady János hadvezérre bízta az ország ügyeinek vezetését. Kormányzó lett Hunyady János, abban az időben megfelelt elnöki tisztségnek, mintegy megjutalmazva őt ... mint Amerika népe tette Eisenhowerral, — hogy a hazára törő külső ellenséqet megsemmisítette. T. S. VIRIBUS UNITIS! MEGEMLÉKEZÉS FERENCZ JÓZSEF HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁRA. Irta: TAUBINGER M. LÁSZLÓ. Harminchat esztendővel ezelőtt, november 21-én adta vissza lelkét Teremtőjének 86 esztendős korában az ősz király és császár, I. FERENC JÓZSEF, aki 68 esztendőn keresztül uralkodott az Osztrák Magyar Monarchia népei felett. Egy kötelesség teljesítésben felmorzsolódott élet fejeződött be ezen a napon, mely tele volt súlyos sorscsapásokkal. Gondoljunk csak Rudolf trónörökös tragédiájára, Erzsébet királyné megyilkolására, hogy egyebekről ne is beszéljünk. A királyt a súlyos megpróbáltatások azonban nem tudták megtörni. Méltóságteljesen és keresztényi türelemmel viselte a keresztet, melyet a Mindenható rámért. Az utolsó nap utolsó órájáig az maradt, aki egész életén keresztül volt: népe hűséges szolgája. Királynak lenni nem gyönyörűség, hanem kötelesség! Ez a hűséges köíelességteljesités, a saját ‘‘énének háttérbeszoriíása, ha kell feláldozása, jellemezte legtöbb Habsburgházi királyunkat, melyről boldog emlékű IV. Károly királyunk mártiromsága tanúságot tett az egész világ előtt! Mivel ma annyian igyekeznek a történelmet kiforgatni és éket verni a Dunamedence népei és a velük hosszú évszázadokon keresztül szorosan összenőtt dinasztia közé, nem árt, ha néhanapján visszapillantunk a múltba, hogy szemeink nyitva maradjanak és az igazság ismeretével vértezve őrizhessük meg tisztánlátásunkat a párt és egyéni érdekeket szolgáló propaganda pergőtüzében. 1916 november 21-ike szürke, ködös nap volt. Az Osztrák Magyar Monarchia élethalál harcát vívta a minden oldalról rátámadó ellenséggel. Már több mint két esztendeje tartott az a véres háború, melyet egy orosz sugallatra kilőtt szerb golyó robbantott ki, hogy megnyissa a cárok számára a Földközi-tengerhez vezető utat. A Monarchia népe azonban néhány napra megfeledkezett a háború borzalmairól. Aggódó gondolatuk november közepe óta a schönbranni kastély falai között időzött, mióta elterjedt a hir, hogy a 86 esztendős aggastyán, akiifek neve szinte legendává nőtt a nép szemében és akinek annyi boldog esztendőt köszönhettek, súlyos bronchiíisben betegedett meg. A trónörököst már hazarendelték segesvári főhadiszállásáról, ahol, mint a román támadók ellen operáló 12-ik hadsereg parancsnoka. épen befejezte az ellentámadás terveinek kidolgozását és a hadműveletek megkezdésének élőkészicését, melynek babérait már nem ő, hanem utódja Mackensen tábornagy arathatta le. A birodalom templomaiban mindenütt könyörgő istentiszteleteket tartottak a nagybeteg felgyógyulásáért, akinek állapotát az orvosok reménytelennek tartották. A Monarchia népei természetesen — ahogyan azt valószínűleg e cikk olvasói is teszik — azt képzelték, hogy a beteg király ágyban párnák között vivődik a halállal. Csak kevesen tudják azt, hogy nem ez volt az eset. Őfelsége ezen a napon is a megszokott időben, reggel fél 4-kor, kelttette fel magát. A hajnali szürkület már dolgozószobájában íróasztala mellett találta az ott tornyosuló aktákba elmélyülve. Szárnysegédei a szomszéd szobából megfigyelhették, hogy a király magas láza és a folytonos fárasztó köhögés következtében többször elbóbiskolt, de csodálatos önuralommal mindég újra és újra ráncbaszedte idegeit és folytatta munkáját. Nyolc órakor az udvari papot Seydl prelátust fogadta, aki a gyónás és szent áldozás szentségében, valamint pápai áldásban részesítette. A prelátus ugyancsak elcsodálkozott, amikor az uralkodó dolgozószobájába vezették, ahol a király, mint a kihallgatások alkalmával mindég, most is a szoba közepén állva fogadta és . udvariasan íróasztalához kísérte az érkezőt. A délelőtt folyamán a irónariiköspár jelentkezett kihallgatásra, aminek Őfelsége s zemme llátható - lag megörült, Zita trónörökösnére való tekintettel rövid mimkazub bony át a társasági zubonnyal akar ta felcserélni ez az utolsó óráiban is lovagias aggastyán. Montenuovo főudvarmester alig tudta erről lebeszélni. Első dolga volt, hogy vendégeinek elmesélte, hogy a pápa áldását küldötte rája és hogy milyen nagy örömet okozott ezzel neki. Később a sikeres romániai offensivára tért át és a legújabb jelentéseket ismertette a trónörökössel, akinek feltűnt, hogy a király magas láza ellenére is mindenről tájékozva volt és pontosan tudta, hogy hol állnak az egyes csapattestek. Amikor Károly trónörökös óvatosan az uralkodó hogy léte iránt érdeklődött, ezt a választ kapta: "‘Rosszul, nagyon rosszul érzem magam. — Az orvosok ugyan azt állítják, hogy ismét rendbejövök, én azonban nem hiszem ezt. ‘‘A kihallgatás közben is folytonosan erős köhögés kínozta. Amikor a trónörököspár kézcsókkal búcsút vett tőle. mosolyogva és szótlanul nézett utánuk, amíg az ajtó becsukódott mögöttük. Ebéd után állapotában roszszabbodás állott be, úgyhogy a fél 2-re magához rendelt kabinéit - irodai főnökével nem tudott dolgozni. Ehelyett négy óráig karosszékében piheni. Négy órakor azután ismét íróasztalához ült és munkájához látott. Később a szárnysegédi szobában dolgozó Spányik ezredes arra lett figyelmes, hogy a király fáradtan, hol az egyik, hol a másik könyökére támaszkodott, végül is leejtette a tollat és fejét fáradtan kezébe hajtva pihent. Ekkor az egyszerű kéménytámláju faszéket felcserélték egy fauteuiilel, melyben kényelmesebben ülhetett. Egy ideig még dolgozott, majd az íróasztalán levő iratokat gondosan elrendezte és elzárta őket fiókjában. Ezután szokásos esti ájtatosságát végezte el imazsámolya előtt, majd a hűséges komornyik Ketterl — az egyszerű kaszárnyaágyhoz vezette láztól forró urát és segédkezett a levetkőzésnél. A király megparancsolta, hogy másnap reggel a megszokott időben keltsék fel, mert munkájával nem készült el. Ezután álomba merült. Rövid idő múlva azonban ismét felébredt és inni kért. Miután néhány kortyT teával enyhitette szomját, lélekzete annyira megrövidült, hogy Ortner professzort kellett a beteghez hívni, aki sziverősitő injekciókat adott neki. A beteg ereje azonban szemmel láthatólag fogyott, úgyhogy Montenuovo herceg főudvarmester fél 9-kor Seydl prelátusért küldött, hogy az utolsó kenet szentségében részesítse a királyt. A haldokló szobájában ezalatt összegyűltek legközelebbi hozzátartozói. A barna katonaágy lábánál Károly trónörökös s Zita trónörökösné térdepelt, mögöttük a trónörökös édesanyja. A király leánya Mária Valéria főhercegnő férjével a haldokló mellett imádkozott. Amikor a szertartásnak vége volt. a király mégegyszer felnyitotta szemét. “. . . még annyit kell imádkoznom!” sóhajtott és ezzel az utolsó mondattal visszaadta nemes lelkét Teremíöjének. Kilenc óra és öt perc volt. Röviddel rá a birodalomban futőrüzkca: terjedt el a gyászhir. A holttestet másnap éjjel átszállították a Hofburg svájci udvarára nyitó kápolnába, ahol az oltár előtt f clravataloz iák. Tízezres tömegek, magyarok, osztrákok, horvátok, szovákok. csehek és ruthének vonultak el a koporsó előtt, hogy utolsó búcsút vegyenek a halott császár és királytól, akinek földi hamvai azóta felesége, Erzsébet, oldatán pihennek az ősök kriptájában. Ez november 21-ének emléke, így élt és halt meg I. Ferenc József, az ember és király. # * * Ezek ismeretében mélyüljünk el magunkban egy kissé és tartsunk lelkiismeretvizsgálatot. Vájjon eleget teszünk-e mi is Hazánk iránti kötelességünknek? Vájjon úgy viselkedünk-e, ahogyan azí rabigában sínylődő véreink és a dicső múlt — melyre olyan szívesen hivatkozunk utón útfélen — elvárják ezt tőlünk? Főleg pedig azok a politikusok szálljanak magukba, akik a magyar királyságot szeretnék prökre eltemetni! Hasonlítsák össze magatartásukat az általuk ‘ árkos Habsburgnak" nevezett I. Ferenc József király magatartásával, hogy nyugodt leíkiismerettel mondhatják-e magukról, hogy a Haza iránti kötelességüket minden nap úgy teljesitik, mint ahogyan ő teljesítette egészen haláláig? ‘Emperors v.»ere driven out, nonentities were elected," császárokat űztek el, senkiket választottak helyükbe, jegyezte meg Winston Churchill háborús emlékirataiban az Osztrák Magyar Monarchia szétbomlasztásával kapcsolatosan. — Vájjon boldogabbak lettek-e népeink 1918 után? Az elmúlt szomorú esztendők tapasztalatain okulva talán jobb len - ne. ha már ma, az emigrációban, félre tennénk a pártküzdelmeket és arra az útra térnénk, mely valóban a nemzet érdekeit szolgálja! Talán jobb lenne egymás ócsárlása és álszent önigazolások helyett a nagy múlt tradícióinak alapján az uj föderativ és boldog Dunavölgyének alapjait addig, amig nem késő, megvetni! Vigyázzunk, nehogy a “senkik” mégegyszer uralomra jussanak és a maguk céljai érdekében tovább hintsék a gyűlölet konkolyát népeink között, akik évszázadokon kereszttől éltek békésen együtt a Habsburgok jogara alatt és akiket a “senkik” a barna és vörös diktátoroknak szolgáltattak ki! VIRIBUS UNITIS! Véssük emlékezetünkbe és fogadjuk meg Ferenc József örökké fiatal és erőt adó jelmondatát mindannyian: magyarok, csehek, erdélyiek, horvátok, népi németek, osztrákok, ruthének és szlovákok. Ragyogjon ez a mondat azon a szent lobogón, amely alatt a Dunamedence felszabadításáért akarunk küzdeni és amelyre a szebb jövőt akarjuk felépíteni, mert ha összefogunk, élni fogunk, ha tovább marjuk egymást örökre elpusztulunk!
