Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-08-15 / 8. szám
b.IK OLDAL 1952 augusztus > "KRÓNIKA” NAGT TÉR, - NAGY ÉLETLEHETŐSÉGEK! Minden emigráció legsúlyosabb problémája az alkotóerők öszszefogása; ezeket a panaszokat halljuk más emigrációk köréből is, de persze — nekünk legsúlyosabb — mert legjobban húsúnkba vág, a saját problémánk. Hány mozgalom alakult az utolsó öt esztendőben, se szeri, se száma, hangzatos elnevezések, programpontok tömegei, puffogó jelszavak hangzatos ismételgetése, amely mind zászlaja alá hivta a hontalanságban hajnaltól estig robotoló magyar, mint olyan mozgalomba, amely egyedül üdvözitő. Ma már elfelejtettük nemcsak a programmpontokat, de a mozgalmak neveit is és oda egyszerűsödött a mozgalmak által okozott zűrzavar, hogy végeredményben alkotmányos keretek között akar-e élni valaki, vagy egy pártdiktaturában? Hogy aztán egy pártdiktatura királyságnak, vagy köztársaságnak becézi-e, vagy csufolja-e önmagát, népámitás végett megtür-e egy bábkirályt, vagy köztársasági elnököt, vagy pedig minden kertelés nélkül a volt német Führerstaat mintájára megajándékozza a népet egy tévedhetetlen vezérrel, némelyeknek egészen huszadrangú fontosságú. Alkotmányos életet élni lehet egy királyságban, vagy köztársaságban is, ahol a nemzet tiszta parlamentarizmus esetén önmagát vezetheti; hogy mégis melyiket válasszuk, arra nézve döntő csupán az a körülmény, hogy évezredes történelmünk, lelki alkatunk, illetve őseinktől örökölt és belénk oltott eszmevilágunk mit kíván jobban? Veszélyes földrajzi helyzetünkben melyik véd meg bennünket biztosabban a belső pártharcoktól, belső hatalmi villongásoktól, amelyek mind a nemzet erejét őrlik, fecsérlik és amely odavezet, hogy az igazi erőpróba készületlenül talál bennünket. Mert a külső ellenség ránktörése mindig akkor várható, amikor a nemzet saját marcangolásával önmagát mesterségesen legyengíti. Eddig az összes köztársasági próbálkozások mind mérhetetlen katasztrófát zúdítottak a magyarságra, végveszélybe juttatták nemcsak szabadságjogaink megvédelmezésére évszázadokon át kiépített bástyáinkat, de még biológiai fennmaradásunkat is. Népek legellenállóbbak minden veszély ellen az ősi eszmények szolgálatában, mert hiszen ha azok nem volnának, vájjon mi kényszerithetné a nemzet egyedeit a heroikus küzdelemre és önfeláldozásra. Ha ez nem volna, nem lehetne megérteni és főleg megértetni, hogy mik is azok a nemzeti érdekek, amelyekért mindnyájan összefogunk és az eszmények nélkül visszazuhannánk oda, ahol évezredekkel ezelőtt élt az emberiség és legfeljebb a család volna az a legmagasabb kötelék, amelynek védelmére már az ősember életösztönei is teljesen elegendők voltak. \ A magyar nemzet mindig akkor tudta a legnagyobb erőt kifejteni, amikor a legtisztább alkotmányos életet élte, mert individuális hajlamainál fogva semmiféle önkény elviselésére nem képes, egyetlen vezér, vagy a kevesek párturalma mindig ellenállásra hajtja, amelyekből aztán következnek sorra azok a veszélyek, amelyeket már fentebb említettem. Mi az ősi lelki alkatunknak megfelelő államformában és államkeretben feltétlenül az alkotmányos élet érdekében rántottunk kardot, úgy, ahogy azt a történelmi fejlődés magával hozta és úgy, ahogy az valóban fejlődött is. Mert azóta, amióta a szélsőséges ideológiák felütötték fejüket és téveszméik áldozataiként mi magunk is csak az általuk okozott romok alatt heverünk, visszafejlődésről beszélhetünk csupán, de nem haladásról. Amikor hol egy Kossuth nótát, hol egy Ferenc Jóska nótát énekelhettünk, megünnepeltük március 15-ikét, azután augusztus 18-át, a király születésnapját, a m. kir. csendőrség és rendőrség egyformán védett minden állampolgárt pártállásra való tekintet nélkül, nyugodtan térhetett pihenőre mindenki, mert a felfegyverzett pártszolgálatosok és ÁVO ügynökök ismeretlen fogalmak voltak. Ezeréves államiságunkban az alkotmányosságnak szinte magas iskoláját éltük, kivirágzott a nemzeti élet a maga teljességében. Mert azok a szabadságjogok érvényesültek, amelyek valóban emberré teszik az embert és nem két lábon járó gépekké, államrabszolgákká. * * # A továbbfejlődést csak ott folytathatjuk ahol az megállt. A fejlődésben hézagot hagyni nem lehet, mert az nemzeti életünk láncának megszakadását jelenti, összefüggés hiányát egész múltúnkkal, tartaíomnélküliséget, vagyis egy űrt, végül zűrzavart és ellenállásra képtelenséget. A mohácsi vészig saját népi erőnk is biztosította nagyhatalmi állásunkat, hiszen népességünk egy vonalban állott az angolságéval és a németségével, bár Mátyás halála után a magyar nagyhatalom csak árnyéka maradt a Mátyás alattinak. Az addig nyugton maradt törököt azonnal vonzani kezdte a nemzet fokozatos gyengülése, amely természetszerűleg Mohácsba torkolt. A másfélszázados néppusztitás mindörökre elütött bennünket attól, hogy egymagunkban nagyhatalmi létet élhessünk és fejlődhessünk; ezért volt a fejlődés természetes útja az, hogy az elpusztult magyar nagyhatalom helyébe egy egyesült nagyhatalom következett a Monarchia formájában, amely megakadályozta évszázadokon át azt, hogy germán és nagy szláv imperiális vetélkedések koncként ragadják magukhoz a Duna-tér népeit és kis országait. Ennek köszönhetjük, hogy a török kiűzésétől 1918-ig, Habsburg uralkodóházunk idejében, népszaporodásunk újból az első helyre emelt bennünket a Közép-Duna térség népei között. Minden tendenciózus és hazug beállítás ellenére az igazság az, hogy a török kiűzésétől 1918-ig eltelt 232 év alatt a magyarság kereken megtízszereződött a sokat felhánytorgatott angol 400 év alatti megtizszereződéssel szemben. A magyarság népszaporodása Habsburg uralkodóházunk idejében majdnem a kínai népszaporodással állt egyvonalban és 1913-ban még 35 születés jutott ezer magyarra, amellyel felülmúltuk nemcsak a Monarchia összes nemzetiségeit, de Közép- és Nyugat-Európa többi népeit is, mert pl. az erdélyi románság nem születési arányszámával szaporodott el Erdélyben a magyarság rovására, hanem a magyarság nagyméretű elrománosodásával. Mindez pedig végbement a legnagyobbrészt nagynémet vérü fajpolitikus nyilas vezérek agyvelejében betokosodott "elnémetesitő”, “elmagyarta- Ianitó” századokban, akik szintén Habsburg uralkodóházunknak köszönhetik most féltéglás, melldöngető magyarkodásukat! A népszaporulatot kizárólag élettani törvények irányítják, melyeket nem lehet kormányintézkedésekkel emelni vagy csökkenteni, mert az kizárólag attól függ, hogy van-e tér, van-e életlehetőség, adva vannak-e a fejlődéshez szükséges terjeszkedési alapok. Amint a trianoni határokat megvonták, a magyarság születési arányszáma szinte átmenet nélkül a 20 alá esett. Az a tény tehát, hogy a Monarchiában való elhelyezkedésünk idején népszaporodásunk a fenti méretű volt, a notórius hazudozókkal és kődősitőkkel szemben azt igazolja, hogy a Monarchiában a magyarság ösztönösen széles horizontot, nagy fejlődési teret, fennmaradásunk és további erősödésünk számára pedig a nagyhatalmi öntudattal biztonságot talált. A magyarság csak ezt az egyetlen utat választhatja újra, ha nem akar az 1918 óta tartó pusztulás utján maradni, szűk térre összeszoritva, társtalanul, megfogyatkozott erőnkkel megint a pángermán és pánszláv hatalmi versengésnek áldozatul esni és végleg letűnni. Ez az egyedüli, a már kipróbált ut, amely mégegyszer a magasba lendíthet bennünket, amelyre újra vissza kell térnünk, ha nem akarjuk, hogy a szélsőséges irányzat nürnbergi fajelméletével és teutoburgi szellemével teletömött ideológiájával a nagynémet eszmét a Közép- Duna vidékére becsempészhesse, amely nem lenne más, mint a nagynémet térfoglalás előkészítése. * * * Nyugodtan állíthatjuk, hogy a jövendő magyar felemelkedés útját egyedül a királyhü magyarság járja, mert nem ma elgondolt és később a fejlődéssel összeegyeztethetetlen és végrehajthatatlan programmpontok tömegével bibelődik és kelleti magát, hanem az egyedüli módon lehetséges tértágitással és a nagyhatalmi öntudat minden mást is megadó magyar problémájával. Nem hiszem, hogy bárki is állíthatná — még a jövendő Duna- Monarchia ellenségei sem — hogy 1918 óta fejlődésen mentünk volna át bármilyen tekintetben is. Összezsugorodott területünk, álparlamentarizmusunk még paródiái sem voltak az Andrássyak korának. Népszaporodásunk katasztrofális volt. De pl. a második világháború alatti, időleges területvisszaszerzések azonnal megemelték valamennyire a születési arányszámot. A két háború között hiába folyt a hivatalos propaganda a bőséges gyermekáldás érdekében és az “egyke” ellen nem tudták megemelni a születési arányszámot egyetlen ezrelékkel sem. S amit nem tudott elérni a hivatalos propaganda, azt azonnal elérte egy kis mértékű tértágitás. A körülöttünk lévő népek mind erre törekszenek, persze annak a népnek a rovására, amelyik a sir szélén is ideológiával, rendszer- és pártpolitikával akarja előbbre vinni a magyarság ügyét. Minden élőlény — nem tudom elégszer aláhúzni — igy a népek szaporodása is, ösztönösen a fejlődési lehetőséghez igazodik, amely viszont a tértágitás, vagy szűkítés függvénye. Ma tehát a magyar nép halálos ítéletét írják azok, akik nagy üdvrivalgással “nemzeti királyságot” hirdetnek nemzetiségi ország létünkre, mert egy nemzeti királysággal — még szerencsét is feltételezve — legfeljebb csak valamivel jutnánk túl a trianoni határokon. Lássuk be végre, hogy a Mohácsnál elpusztult magyar birodalom helyett azóta, tehát MOST IS CSAK EGY EGYESÜLT BIRODALOMNAK VANNAK MEG AZ ELŐFELTÉTELEI, AMELY ÖSSZEFOGJA AZ ÖSSZES DUNAI NÉPEKET. Népi erőnk és földrajzi elhelyezkedésünk központi voltára kell biznunk a többit. Egy “nemzeti” királysággal bezárulna a fejlődés minden lehetősége a magyarság előtt és egészen pontosan kiszámíthatnánk, hogy mikor jutunk el a föld utolsó magyarjához, természetesen feltételezve azt a szerencsés körülményt is, hogy a pángermán és pánszláv versengés a Duna terület birtoklásáért már korábban el nem söpörne bennünket. # * * A Monarchia — szinte korát századokkal megelőzve — a történelmi fejlődés eredménye volt és már akkor összefogta Közép- és Délkeleteurópa kisebb népeit, amelynek szükségességére csak most az általános világveszélyben ébredt rá a világ. A kis egységek felől haladunk a rtagyobb egységek kialakítása felé és a Dunatérség népei a mostani példátlan történelmi szerencsétlenségben is szerencséjüknek vallhatják azt a körülményt, hogy egy sok-százados és sok erőpróbát kiállott Duna-Birodalmat csupán restaurálni, azaz egy régi, világszerte ismert és kipróbált federációs szervezetet megújítani, korszerűsíteni kell és nem egy minden hagyomány nélküli, federáló erő nélküli, mesterséges államkonglomerátumot összeerőszakolni. Egy sok fajú és nelvü birodalomnak ezerszer nagyobb szüksége van az uralkodóházra, mint a nemzeti államoknak, ahol a népi egyveretűség már önmagában is összetartó erőt képvisel. Az uralko-
