Krónika, 1952 (9. évfolyam, 1-11. szám)
1952-06-15 / 6. szám
4-IK OLDAL "KRÓNIKA” 1952 junius lesz föltámadás, lesz uj Dunai Monarchia, lesz a testvérnépeknek és a magyarságnak nagy örömünnepe a budai várban, a koronázó Mátyás templomban. Ott forr majd össze uj évezredre a meggyöfort népek igaz lelkesedése h&talmas erővel Ottó Őfelsége megkoronáztatása alkalmából. Júniusban is, a trianoni békeparancs keserves hónapjában is, ebben a hitben élünk! Mert egy uj évezred csakis ebben a hitben kezdődhet a dunai népek számára! MOST HAT ÉVE VESZETT EL MÁSODSZOR ERDÉLY John O. Campbell, a washingtoni State Department keleteurópai osztályának vezetője, aki az 1946. évi párisi békekonferencián^ mint az amerikai delegáció tagja vett részt, a “Foreign Affairs” cimü tekintélyes amerikai külpolitikai folyóiratban “Az európai területi rendezés” címen tanulmányt irt. Ebből közöljük, — a "Hírünk a világban” cimü folyóirat fordításának nyomán, — az Erdély második elvesztéséről szóló tragikusan érdekes részt: “A román békeszerződés nem szolgáltatott olyan kritikus problémát, mint amilyen Trieszt volt. Románia határai meg lettek állapítva, mielőtt a tárgyalások megkezdődtek, bár a Magyarországgal közös határ “megerősítés tárgyát képezte”. . . Az egyetlen igazi területi vita a román szerződésben Erdélyre vonatkozott. A szovjet kereken kijelentette, hogy Románia jogát meg kell erősíteni az egész tartományra. Engedelmes kormányzatot állítottak fel Bukarestben és nagy csinnadrattával neki ajándékozták Erdély északi részét, amelyet Magyarországnak "ítélt oda ” Hitler és Mussolini 1940- ben. Szovjet és román erők hódítottak meg 1944 őszén és szovjet katonai kormányzat alá helyezték 1945 márciusáig. Budapesti szovjet képviselők nem haboztak arról a lehetőségről beszélni, hogy csinálnak valamit Magyarország kívánságainak kielégítésére, Londonban és Párizsban azonban a szovjet delegáció sohasem változtatta meg álláspontját, vagyis Románia teljesértékü támogatását. Az a tény, hogy Románia kommunisták vezette kormányának szüksége volt egy ilyen nemzeti sikerre, hogy támaszt találjon, miközben Magyarország semmilyen for mában való ki nem elégitése az erdélyi kérdésben a többségi kisgazdapártot gyengítette, — mindez eléggé megmagyarázta a szovjet magatartást. Amennyiben a politikai helyzet a két országban valamely későbbi időpontban meg változnék, ez a magatartás is ennek megfelelően változhatik. Az oroszok, akárcsak Hitler, az erdélyi kérdést eszközül használták mind Magyarország, mind Románia kordában tartására. Az erdélyi probléma tanulmányozása során Washington a háború alatt arra a következtetésre jutott, hogy ez megoldhatatlan mindaddig, amig szélsőséges nacionalizmus irányítja a kormányok és nemzeti kisebbségek magatartását a dunai térségben. Semmiféle határváltoztatás sem segítene sokat a dolgon, miután a legnagyobb magyar tömb, vagy 450.000 székely, Erdély keleti szögletében lakik, távol a magyar határtól. Területi változás egyenletesebben oszthatná el a kisebbségeket Magyarország és Románia között. Ezt már megpróbálták Hitler bécsi döntése nyomán, amely 1 millió magyar juttatott vissza; ez mindennek bizonyult, csak nem tiszta és tartós megoldásnak. Egy nagyszabású kötelező lakosságcsere teremthetne etnikai vonalat, ahol eddig nem volt ilyen, de ez egyúttal több problémát idézhetne elő, mint amennyit megoldott. Az Egyesült Államok nem készült fel egy ilyenfajta drasztikus megoldásnak a javasolására, de nem látott sok gyakorlati értéket egy önálló Erdély gondolatában sem. Az Egyesült Államok, a nélkül, hogy az erdélyi probléma alapvető megoldását akarta volna javasolni, azt az álláspontot foglalta el, hogy a háboruelőtti határ aránylag szerény megváltoztatása, mely Magyarországnak néhány zömében magyarlakosságu várost és járást adott volna vissza, alapját képezhette volna a két ország közti jobb viszonynak. 1945 szeptemberében Londonban Byrnes javasolta, hogy tanulmányozzák ezt a lehetőséget. Sem az oroszok, sem az angolok nem mutattak semmiféle lelkesedést. Az utóbbiak úgy érezték, hogy határváltoztatás csak arra szolgálna, hogy elkeserítse Romániát, a nélkül, hogy Magyarországot igazán kielégítené és inkább ártana, mint használna Anglia pozíciójának Kelet- Európában. Az lISA-nak ekkor határoznia kellett, vájjon nyomást gyakorol-e a revizió érdekében, vagy elejti az ügyet. Miután a statisztikai adatok szerint egy olyan vonal, melyet azzal a céllal húznának, hogy maximális számü magyart és minimális számú románt csatoljanak Magyarországhoz, az idegen uralom alatt lévők számát csak 150.000-rel csökkentené, a régi határ elfogadása mellett döntöttek, amennyiben a szerződés tartalmaz egy további kikötést, mely az aláírókkal megígérted “minden olyan kiigazítás elismerését, melyben később Magyarország és Románia kölcsönösen meg egyezik és amely lényegesen csökkentené az idegen uralom alatt élő személyek számát”. Ezzel annak a ténynek az elismerését akarták jelezni, hogy a trianoni Tiatár visszaállítása nem a végső felelet volt az erdélyi problémára. Midőn a kérdés 1946 májusában a külügyminiszterek tanácsa elé került, Byrnes még ezt a kikötést is elejtette. Miután annyi cikkely volt a négy szerződésben, mely vitás volt az USA és a Szovjetunió közt, nem látszott érdemesnek ezen vitatkozni tovább. Sajnos a határozatot, mely egész Erdélyt Romániának adta vissza, anélkül hozták, hogy Magyarországot akár csak meghallgatták volna s ez a körülmény nagyban hozzájárult ahoz a nehezteléshez és csalódáshoz, melyet ebben az országban éreztek. Mind a magyarok, mind a románok térképekkel, statisztikákkal és történeti érvekkel felfegyverkezve érkeztek a júliusi párizsi konferenciára, ámde a külügyminiszterek tanácsának határozata addigra már rendezte a kérdést.” * Történelmi jogokról, egyetlen döntőfél sem beszélt, nyilván nem is gondolt reájuk. . . “A lét vagy nemlét kérdéséről van szó” VÁLASZ "JUDEX” HOZZÁSZÓLÁSÁRA. Irta: NEMJOGÁSZ A Krónika 1951 októberi számában közölt fenti cimü hozzászóló cikkben többek között az is ■megállapittatik, hogy a felszabadult Magyarországban a magánjogi kérdések végérvényes rendezése érdekében az uj jogszabályalkotás elmaradhatatlan szükségesség lesz. Álláspontjának részletezettebb indokolás előtt, ellentmondásra is hívja fel az olvasót, hogy az ebből kialakuló “vita” során kiforrjon egy egészséges nézet: indokolt-e ez a felfogás, vagy nem? A felhívást csak helyeselni lehet, mert nem csak a megbeszélésre váró kérdés hordereje, de Judex idevonatkozó indokainak ujságszerüsége is, a minél szélesebb körű hozzászólást kívánja meg. A vélemények között természetesen nagyobb súllyal bir majd a jogászoké, azonban nem lesznek érdektelenek mások észrevételei sem, mert szerintem a mindennapi életét élő ember sok esetben sokkal jobb érzékkel tapint rá oly kérdésekre, amelyek pld. a nép széles rétegeinek gazdasági Tét - vagy nem - lét gondjaival kapcsolatosak. Ennek felvetése talán a Judex által adott ‘‘feladat”-tól egy kevés elhajlásnak is tűnhetnék fel. Figyelemmel azonban arra a ma már általános felismert tényre, hogy egy állam szilárd alapjainak lerakásánál, illetőleg ennek továbbépitésénél éppen a paraszt és munkástömegek megelégedett jóléte a legnélkülözhetetlenebb kellék, nem indokolatlan, hogy erre különösebb figyelem fordittassék. Aki akár életpályája, akár egyéb életkörülményei folytán a nép között forgott vagy élt, nem egy esetben volt kénytelen hangokat hallani, melyek szerint "az állam és törvények csak az urak érdekeit védik; a szegény emberrel nem törődik senki.” Hogy az ily és ehhez hasonló egyéb megnyilatkozások mennyiben birtak alappal, mennyiben voltak a felelőtlen izgatok —, vagy politikai és egyéb egyéni hasznot kergetők fellépésének eredményei, nem tartozik e válasz keretei közé, — azonban önként tolakodik elő a mondás: "nem zörög a haraszt ha nem fújja a szél.” Félre ne értessek: Az idézptt kijelentésekkel csupán a magyarparaszt józan Ítélőképességére óhajtottam utalni abból a célból, hogy ha a kialakuló "vita” során uj jogszabályalkotások szükségessége állapíttatnék meg, úgy erre nemcsak a magán -, hanem a közjog terén is szükség leencl. Szükség, különösen abban a vonatkozásban, hogy a törvények végrehajtásában nincsen külömbség állampolgár és állampolgár között. * * * / Judex, a Krónika említett példányszámának 6-ik oldalán "3.” alatt azt a tételt állítja fel, hogy a "magánjog térén egyetlen jogszabály sem lesz, amely automatikusan, tehát eo ipso életbelépne a felszabadulás után. Itt minden téren uj jogszabályalkotás fog dönteni, még egy átmeneti birtoklás kérdésében is és még egy ceruzának a tulajdonjogát illetően is.” Szerintem ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a magyar-jogrend megbomlása előtt érvényben volt birtokviszonyok későbbi —■ és pedig akár erőszak, akár egyéb jogtalanságok útján előállott -— változásait a jogrend alatt érvény ben volt jogszabályok alkalmazásával rendezni nem lehetne. Tágabb értelemben jelentené azonban a jogrendet félretoló két utóbbi kormányrendszer jogtalanságai jogos voltának elismerését is. A cikkíró fenti álláspontja nem lenne tehát elfogadható, sőt éppen a régi jogszabályok alkalmazását indokolná. Egy ily felfogás szükségessé teszi azonban meghatározni, hogy melyik időpont volna az, amelyiktől a magyar-jogrend megbomlását számítani kellene? Szerintem ez az az időpont, amikor a magyar állam —> kétségtelenül a külső nyomás és fenyegetések hatása alatt ~ a zsidóságot nemcsak a személyes szabadságában korlátozta, hanem a jogos tulajdonuktól is megfosztotta, majd később, a már teljesen reánk nehezedő külső erőszakra, deportáltatta, helyesebben mondva; ehhez segítséget adott. Erőszakosság történt 1946-tól kezdve is, amikor a magyar-svábok vagyonuktól megfosztva kitelepittettek, — magyarok pedig elhurcoltattak. Nem tartozhat e válaszirat keretében annak latolgatása, hogy az igy előállott vagyoni és egyéb károk jóvátétele a magyar állam terhét, avagy az ebben közreműködött idegen államok kötelességeit fogják képezni, — csupán egy a kétségtelen, hogy a jóvátételnek minden viszonylatában be kell következnie! # * * Kétségtelen, hogy a tulajdonos, birtokos és birlaló személyében annyi változás történt; mondja, Judex. Ezzel szemben azonban igaz az is, hogy e változások nem
