Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-09-15 / 9. szám
1950 szeptember. “KRÓNIK A’' 9-IK OLDAL lan, vagy csak egyszerűen távolálló és érdektelen annak a számára, aki bajban van. Aki menekül. Aki az otthonát vesztette el. Az olyan embernek nem mondhatjuk azt, hogy nézze, milyen szép itt az erdő, vagy hogy nézze, ott fönt lőttem a múlt őszön egy bikát . . . és nem is kezdhetjük el faggatni, hogy föltépjük benne azokat a sebeket, amelyekről nem tudunk, csak annyit érzünk, hogy ott vannak valahol és fájnak. Nem beszéltem. Ő sem beszélt. Csak mentünk egymás mellett az utón és mögöttünk csikorgóit a kóberes szekér. — Este aztán, mikor az asszonyok már aludtak s mi még ott maradtunk egy pohár bor mellett az asztalnál, akkor fölfakadt belőle a szó. Elmondta, hogy földbirtokos volt, ott Besszarábiában. Orosz. Apja még a cárt szolgálta. Aztán Romániához csatolták őket és bár a földekből elvettek sokat, azért még lehetett élni. Egy malma is volt. És szép régi ház, amit még a nagyapja épített. Megmutatta a ház fényképét is. Széles, földszintes udvarházat mutatott a kép, előtte rózsák és egy kis lugas és a lugas, mellett egy szakállas öregember állt s azt mondta, hogy az az apja, aki cári tiszt volt s aki már nem él. “Most megint az oroszoké lett Besszarábia” mond, tam “mint ahogy a magyaroké lett újra Felvidék.’’ Az orosz rám nézett. Nézett egy darabig, aztán azt mondta: “Nem uram, nem úgy. Besszarábia nem az oroszoké lett, hanem a bolsevikeké.” “A bolsevik nem orosz és nem román és nem magyar” mondotta később "a bolsevik egy olyan ember, aki elégedetlen, irigy és tele van gyűlölködéssel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy gondolkozik mint ő, mindenkit gyűlöl, aki jobb körülmények között él, mint ő és mindenkit gyűlöl, akinek van valamije. És akit gyűlöl, azt megöli.” — Sokat gondoltam vissza később erre a beszélgetésre. Amikor nálunk is felütötte a fejét a gyűlölködés, ilyen meg olyan jelszavak alatt s a jelszavak emberei könyörtelenül meg akartak ölni mindenkit, akit gyűlöltek. Bolsevikek voltak ezek is, éppen olyanok, mint amilyenekről az orosz beszélt akkor, pzon az estén, az asztalomnál. Elégedetlenek voltak és irigyek és gyűlöltek mindenkit, aki szorgalmasabb volt, ügyesebb volt és jobban élt mint ők. És mégis azt hirdették magukról, hogy a bosevizmus ellen harcolnak. Látja, én olyankor visszagondoltam arra az oroszra és nem hittem el nekik ezt. És nekem lett igazam. Hát mondja: harcolnak azok, akik 'színes ingeket viselnek és a jelszavakat kiabálják? Védik a hazát? Na látja. Csak bent, az országon belül. Az irodákban, a rak, tárakban, ahol rabolni és osztozkodni lehet a másén, ahol gyilkolni lehet, anélkül, högy a másiknál is fegyver volna. Ott igen, ott harcolnak. A rend és a tisztesség ellen. A mások vagyona ellen. De a harctereken? Annak az orosz embernek igaza volt. Van egy bizonyos emberfajta, aki nem orosz, nem román, nem magyar és nem német. Aki csak rest és ezért elégedetlen. Aki tehétségtelen és ezért irigy. Aki gyűlölködő és mindenkit meg akar ölni, akitől el, vehet valamit. Aki nem akar egyebet, mint munka nélkül hozzájutni valamihez, oszkozkodni a másén. És gyilkosságokkal csinálni magának helyet a világban. Mindegy, hogy minek nevezi magát. Mindegy, hogy milyen jelszó nevében fosztogat és milyen zászló alatt vonul 'föl az utcákon. Végeredményben egy és ugyanaz. Homo bestiális. Állatember. Az a besszarábiai orosz bolseviknek ne, vezte őket akkor, mert ő csak ezen a néven ismerte ezt a fajtát. De mindegy, hogy milyen nevet adunk nekik. Nem a név a fontos. Nem a szin, a jelszó, a lobogó. A felfogás és módszer mindég ugyanaz. Homo bestiális. — Három napot töltöttek nálunk a menekültek, aztán továbbmentek. Lekisértem őket a faluig és néztem, ahogy beálltak a szekérsorba és ahogy elindultak, lassan, mint egy nyikorgó óriási kígyó kúsztak tova az országúton és én akkor arra gondoltam, hogy milyen félelmetes a világ és milyen szörnyűséges az ember ... és arra gondoltam, hoyg mi lenne, ha egyszer én is igy kellene beálljak egy szekérsorba és menjek idegen országutakon, űzötten és hontalanul, egy ismeretlen jövendő felé. .— Elképzelhetetlen volt. Valószínűtlen és vad, mint egy gonosz álom. Jogrendben éltünk, törvények őrködtek fölöttünk . . . pedig ha visszagondolok, már akkor látnom kellett volna, hogy a jogrend, amelyben bíztunk, belül üres volt, a törvények szálai rothadtak és lazák, mert mindezek mögül hiányzott az egyetemes emberi szó, lidaritás. Már akkor tudnom kellett volna, hoyg mind az országaira kerülünk egyszer. — Aztán megtörtént a bécsi döntén. Nyár vége volt. Nálunk odafönt már akkor sárgulni kezdtek a levelek s esténként a ködnek őszi szaga volt, — Lent jártam épen a faluban. A posta miatt. A hivatalt zárva találtam. Hátra kerültem a postamesterkisasszony lakásához. Egy román leány volt a póstáskisasszonyunk, valahonnan Déva mellől való. Egy nővére lakott vele, meg az özvegy édesanyja. Tudtak mind jól magyarul is. A lakásban együtt találtam őket, ott ültek a rádiónál. És velük volt az állami tanitó is, meg a két tanitókisaszszony. Románok mind. Sápadtan és zavart tekintettel néztek reám, amikor benyitottam. • A póstáskisasszony fölugrott és elém jött. Odaadtam neki a leveleket és átvettem tőle a postámat. Mondtam neki nehány tréfálkozó szót is, ahogy az ilyenkor szokás, de nem nevetett, mint máskor. “Magának könnyű” mondotta keserűen, maga magyar”. És a szemében könnyek voltak. Csodálkozva néztem reá. “Nincs rádiója?” kérdezte. “Nincs”. Északerdélyt odaadták Magyarországnak." — Nem tudom, hogy mondtam-e valamit, vagy sem. Egyszerre csak kint voltam az utcán. Szerettem volna sietni, rohanni valakihez, aki hozzám tartozik, akivel beszélni tudnék erről. Elindultam a papilak felé. Itt-ott embercsoportok álltak a kapuban. Komolyak voltak és halkan beszéltek. Egy ember odajött hozzám és megállított. “Hallott valamit a mérnök ur erről . . .?” “Most megyek a tiszteletes úrhoz." “Megyek én is.” Nem mondtuk ki szóval, mégis tud tűk mind a ketten, hogy miről be, szélünk. — A papnál sokan voltak. Szólott a rádió. A pap kövér arcán könnyek folytak végig, fénylett_a szeme tőlük és az arca egészen maszatos volt, mint egy gyereké. A rádióból magyar katonadal harsogott. Mikor meglátott hozzám szaladt és megölelt. “Felszabadultunk!” lihegte "felszabadultunk! Elővehetjük a toronyból az eldugott lobogót!” — Az eldugott régi lobogót. Ahogy hazafelé léptem, folyton a zászlóra kellett gondoljak, amit annak idején elvittek tőlem az idegen katonák. Én nem rejtettem el semmit. Vájjon én nem voltam olyan jó magyar, mint ez a pap? Vájjon az, amit én bent, magamban rejtegettem huszonkét évig, nem ér-e annyit, mint egy lobogó? Nem lobogó az is, amit magamban dugdostam ennyi éven keresztül és magános perceimben meglengettem az emlékezéssel együtt? Izgalom siettette a lépteimet, hogy minél előbb elmondhassam otthon is a nagy hirt. Fent a falu fölött, a község gulyája mellett, régi bakanótákat énekelt részeg hangon két öreg pásztor. — Anna összecsapta a kezeit, amikor elmondtam neki a nagy újságot. Önkéntelenül szakadt föl belőle az első gondolat: “akkor ■maga megint erdőmérnök lesz!” Annyira jellemző volt Annára, hogy erre gondolt először. ■— Lajos és Ilonka összenéztek, “Helyreáll a régi jogrend” mondotta Lajos és felderült az arca. “Szabad népek országa leszünk!” Csak Ilonka nem nevetett. "Jön a diktatúra” mondotta elgondolkozva “A németek ajándékot adtak Magyarországnak és az ajándéknak ára lesz." — Most, hogy visszagondolok reá, megdöbbenek attól, amit Ilonka akkor mondott. Honnan tudhatta ő már akkor olyan tisztán és világosan mindazt, ami később bekövetkezett? Vagy csak megér, zés volt? Ösztön? —- Másnap feljött hozzám a csendőrőrmester. Az a bizonyos. Arca ráncos volt a gondtól és az aggodalomtól. Bejött hozzám a szobába. “Uram” mondotta 'te tudod, hogy én nem voltam rossz ember. De most mit csináljak? Menjek el? Hova menjek? Családom van, gyermekeim. Megszerettük itt. Szívesen lennék itt nálatok egyszerű paraszt. Merjek itt maradni?” “Persze hogy maradhatsz” feleltem neki “ma magyarok nem bántunk senkit, amiért más nyelven beszél.” Harmadnapra rá azt hallottam, hogy éjszaka kővel verték be a csendőrség ablakait. Negyednapra lementem a faluba. Az őrmester akkor rakta föl szekérre a családját. Arca komor volt. Nem is köszönt vissza, amikor elmentem mellette. Gyűlöletet vertek beléje a kövek, melyek beütötték az ablakait. — Bárhogy igyekeztem később visszagondolni azokra a napokra,, nem tudtam rájönni, hogy hol kezdődött a baj. Látszólag mindenki csak örvendett és senki sem gondolt bosszúra. Nehány gúnyos megjegyzés esett ugyan, amikor a román hivatalnokok ész nélkül menekülni kezdtek, de egyéb semmi sem történt. Aztán román katonaság vonult végig a vidéken. Dühösek voltak, különösen a tisztjeik. Itt-ott raboltak. Az emberek behúzták a nyakukat és azt gondolták: ha eddig kibírtuk, már az utoljába nem halunk bele. Aztán megérkeztek a honvédek. — Mikor az utolsó román katonák kivonultak a faluból, a pap maga ment föl a toronyba. Meghúzta a harangot és elővette az eldugott lobogót. A harangszó messzire elhallatszott a hegyek között és mindenki tudta, hogy mit jelent. Ünnepélyes, lelkesült harangszó volt. Mi is meghallottuk odafönt. Elővettem a ládából *** t1 ^ ^ y V 'P t» 'i' '1 ly T ’ Megjelent a legegyszerűbb, de legnagyszerűbb “PAPRIKAS” MAG Y AR-ANGOL 'GYORS TANÍTÓMESTER" ÁRA $1.50 -W ■A. A A..A..dh>., Rendelje meg azonnal! Küldjön csekket vagy Money Order-t Kereskedők, ügynökök kérjenek NAGYBANI ÁRAJÁNLATOT. PAPRIKAS WEISS IMPORTER 1504 SECOND AVENUE NEW YORK 21, N. Y. r ‘*r ifli A Aiiilidh>iiAiliili4iiliiii«liil(
