Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)
1950-07-15 / 7. szám
2-IK OLDAL “KRÓNIK A" 1950 julius. kommunista 6ajtó akkor elöljárt annak sürgetésében, hogy mielőbb és minél több katonánkat hozzuk haza Európából. Már ez is gyanús jel volt nekünk, a történelmi idők, melyeket sajnos élünk, sokat átélt, régi krónikásainak s ellene szóltunk. . . De Washington méltányolta, hogy a katonák, akik a harcukat győzelmesen megharcolták, hazakivánkoznak reájuk váró családjukhoz és nem gondolt arra, hogy előbb egy és más kérdést rendbe kellene hozni Európában, amikre nézve Sztálin a háború alatt olyan megegyezést csikart ki, amely a moszkvai bolsitotalitarius lelkűiét ismeretében nyilván újabb bajok forrása lesz. Katonáinkat hazahoztuk és nem is gondoltunk a háborús kényszeregyfezmények revíziójára. A Szovjet számára szabad lett a levegő arra, hogy a kényszeregyezményeket kijátsza és fegyveres megszálló erői segélyével helyreállítsa a hitleri országrablásokat vörösben. Öt évig türtük ezt. Jegyzékekkel, kemény szavakkal tiltakoztunk, de alapjában nem tudtunk semmit tenni ellenük, hacsak nem akartunk háborúba menni. Amerika végtelen békeszeretetével élt ekként vissza a Szovjet csalafinta, burkolt erőszakkal, de Koreában most már nyilt támadással folytatja. . . Nemcsak Amerika népe áll csaknem 100 százalékosan (a kommunisták, Moszkva imádói kivételével) Truman elnök mögött, aki juntus 27-én kimondta, hogy ’elég volt, idáig és nem tovább”, de immár negyvenhét ország csatlakozott a UN-ben elhatározott rendőri akcióhoz és a Kína és a Szovjet közelsége miatt különösen kényes helyzetben lévő India is csatlakozott nyolcadiknak a UN biztonsági tanácsa hét szavazattal elfogadott határozatához. Pokoli ravasz taktika, hogy nem a Szovjet hadereje, hanem az északkoreai ötödik hadosztály indította meg Korea invázióját. Lényegében nem külömbözik ez az invázió a hitleriektől, dacára, hogy Moszkva azt állítja, hogy semmi köze ahhoz, amit az északkoreaiak csinálnak. Északkorea épp oly csatlósország, mint az Elbán-tuli rabországok. Moszkvából ment ki a parancs Délkorea megrohanására. Nincs tisztességes ember, aki ebben kételkednék. Nem lehet igazságszerető, becsületes ember a világon, aki pillanatnyilag is elhinné a Moszkvából a saját és a bábok sajtójában terjesztett, arcátlan, cinikus valótlanságot, hogy Délkorea támadta meg az északiakat, a kommunistákat! A békét a moszkvai kommunista világimperialista ármány szegte meg és minden csepp kiontott vér, minden elpusztult és pusztuló emberélet átkot kiált fejére. Hisszük, hogy ez az átok megfogan. Meg kell foganjon, hogy a nácizmus pusztulása után a kommunizmus is arra a sorsra jusson, ami minden, az emberiség békés, nyugodt és szabad fejlődését megakadályozó ököljog-irányzatnak, gyilkos tévtannak végzete kell legyen. A világ nem élhet állandó bizonytalanságban, borzongásban. Moszkvát, az emberiség békéje dühödt ellenségét ártalmatlanná kell tenni. Szörnyű tragédiák korát éljük, az egyikből még jóformán ki sem lábaltunk s nyakig vagyunk már a másikban, — de nem mi akartuk. Moszkva meg akarja enni a világot, — s a végén meg fogja enni, amit főzött magának. . . Amerika győzelmével áll vagy bukik az a világ, amelyben szabadság van s amelyben élni kívánunk. Aki ma nincs szívvel lélekkel Amerika mellett, aki arról lamentál, hogy amerikaiak bombázzák Koreát, ne Amerikát okolja, hanem Moszkvát és a kommunizmust, amely felidézte az uj tragédiát és zsarnoki uralmi tervei sikeréért töméntelen embernek egyetlen drága életét dobja áldozatul. Északkorea kardja — Moszkva kardja, a kommunizmus kardja. S mint Hitler esetében, most is, minden gigászi nehézségek dacára is beigazolódik majd végül, hogy ‘ kardtól vész el, ki kardot ragad”. Andrei Gromyko helyettes külügyminiszter aláírásával a Szovjet jegyzéket intézett Washingtonhoz. A világtörténelem egyik leggyalázatosabb, legszemérmetlenebb okmányául fogják ezt feljegyezni. Moszkva azzal vádolja benne Amerikát, hogy maga készítette elő a koreai polgárháborút és a déliekkel megtámadtatta az ártatlan, gyanútlan totalitárius északiakat. A képmutatásnak, komédiázásnak ez a csimborasszója megdöbbenti még azokat is, akik ismerve Lenin ama tételét, hogy csalást és hazugságot és minden gazságot el szabad követni a cél érdekében, már régóta tisztán látják a bolsi taktikának azt a főfogását, hogy a maguk gyalázatos bűneivel vádolnak meg másokat. Most is ezt tették. A délkoreaiak teljesen felkészületlenül kerültek szembe az orvtámadó északkoreai kommunista kisebbségiekkel, akik remek felszereltséggel, a legújabb orosz tipusu tankok és repülő gépek özönével támadtak, nem egy nyolcmilliós ázsiai orsóig, de egy legalább 60 milliós ország erejének megfelelő felfegyverzettséggel. Nem érdemes részletesen foglalkozni a moszkvai jegyzékkel, lehetetlen azonban annak legfarizeusabb mondatát nem idézni, mint legjellemzőbbet. A jegyzék ebben a Szovjet ‘‘hagyományos be nem avatkozási politikájára” hivatkozik. Kommunista volna-e ma Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Bulgária, Románia, Jugoszlávia, Albania, stb,, ha a Szovjet erőszakos beavatkozása, fenyegető nyomása nem tette volna azzá? Ez a beavatkozás az oka, hogy öt év óta nem tudott létrejönni a béke. E tűrt beavatkozásnak csak legelfajultabb formája a délkoreai betörés s ha ezt az ötödik hadosztállyal operáló módszert nem irtjuk ki a világból, a közeljövőben meg fog ismétlődni Németországban, Olaszországban, Franciaországban s aztán ki tudja, hol mindenütt még! Ma már nem elég Délkorea megtisztításáról beszélni, — biztosítani kell, hogy a világ végre nyugalomhoz, békéhez jusson. Truman elnök mondotta junius 27-iki históriai deklarációjában: “Az Egyesült Államok fenn fogja tartani a jog uralmát a világban”. Egy mondatban kifejezve pontosan ez a feladat, a “job, that must be done”, — s a jog addig nincs helyreállítva a világon, amig a Szovjetnek módja van követni “hagyományos be nem avatkozási politikáját”, amelynek már annyi kisebb nemzet esett ártatlan áldozatául! A feladatot nyíltan magáénak vallja az Egyesült Nemzetek negyvenhét országa, amelyek határozatából Truman elnök Mac Arthur tábornokot bízta meg a koreai felszabadító front főparancsnokságával és minden, a harcban résztvevő nemzet a sajátja mellett az Egyesült Nemzetek fehér-kék zászlaját is magával viszi a frontra, mint a küzdelem jelképét. Méltóbb kezekbe nem is kerülhetett a vezetés, mint MacArthur, Amerika legnagyobb katonai hőse kezébe és a “Krónika” sziklaszilárd hittel hiszi, hogy e vezetés alatt Korea felszabadítása rövid időn belül diadalmasan sikerül. ‘ The job will be done,” — először Koreában s aztán mindenütt a világon, ahol rabnépek szenvedések gyehennáján várják a Szabadság nagy óráját. . « Amikor e sorokat írjuk, tulajdonképen még csak kifejlőben van a harc Amerika haderői és az északkoreai betörők között, de Gromyko már azzal fenyegetődzik, hogy a kínaiakat ráuszítja az amerikai harcosokra. A junius 27-iki Truman deklarációnak Formosa védelméről szóló részét úgy magyarázza, hogy Amerika okkupálta Formosát, melyet a Szovjet, mint kínai területet az erőszakkal uralomra került kínai kommunista kormány hatalma alá tartozó országrésznek tekint. Azt jelenti ez, hogy amikor az északoreai kommunisták veresége nyilvánvalóvá válik, Moszkva a kínai kommunistákat fogja hadba léptetni Amerika ellen. Erre mutat, hogy a kínai kommunista kormány julius 7-én jegyzékben jelenti be, hogy Formosát nem engedi s feltétlenül el fogja foglalni. Moszkvának terve az, hogy a 450 milliós Kina sok millió katonáját küldi majd ágyú töltelékül Amerika haderejével szembe s ő hosszú ideig páholyból nézheti majd, miként küzködik, pazarolja erőit és vérzik Amerika a kínai csatlósokkal való küzdelemben. . . Egyszer már próbált ily spekulációt Stalin, amikor 1939 augusztus 23-án hirtelen szövetséget kötött Hitlerrel és biztositta őt, hogy nem fogja hátbatámadni a demokrácia országai elleni hadjáratában. Hadd pusztítsa egymást a két nem kommunista hatalmi csoport, volt akkor a spekulációja, s ha majd kölcsönösen kivéreztek, akkor fog őmaga, a Szovjet pihent friss haderejével a színre lépni. Akkoriban Hitler betyárbecsülethiánya miatt nem jól sikerült ez a spekuláció és amikor most arról ábrándozik már, hogy a kínaiak és amerikaiak egymást marcangoló harca végefelé mint nevető harmadik fog a színre lépni, hogy könnyebben learassa a végső győzelmet, szintén elszámithatja magát. Hátha a kínai nép nem rajong annyira a bolsevizmusért, hogy tizenkilenc évi háborúzás után uj, legsúlyosabb háborúba menjen bele és kitartson abban Moszkva és bolsevizmusa kedvéért? Hátha rosszul sül el a kinai-amerikai háborúra alapított számítás? Mi biztosnak érezzük, hogy nem sikerül. Ha sikerülne, megvalósulna a lenini kommunizmus, a marxi államkapitalizmus, pártkapitalizmus diktatórikus világuralma s amig Amerikának és a világ többi szabadságszerető népeinek a szive a helyén dobog, ez sohasem fog megtörténni. De el fog jönni az idő, amikor a fenyegetett, sőt a moszkvai igában szenvedő népek is megmozdulnak és a vasfüggönyön innen és túl elementáris erővel üti majd fel fejét a kommunizmussal szembeni világellenforradalom. . . Eddig csak Moszkva részesítette kellemetlen meglepetésekben a világot, megtörténhetik, hogy a kritikus percekben megfordul az irányzat 5 . Ma még nyugodtan ülnek a Polit Büro urai a Kremlben és vidáman dörzsölik a markukat, mily ügyesen csinálták, hogy nem Európában kezdődik az uj háború, hanem a Távolkeleten, ahol maguk helyett a sárga faj szolganépi sokmillióit küldhetik a vágóhidra. . . De a világ látta, az újságok fényképeken örökítették meg, amint Hitler a kezeit dörzsölte, vagy térdeit csapkodta egy-egy “győzelme” feletti örömében s látta végül a fényképeket a rombadölt Wilhelm-strassei palotáról. . . A hideg háborúnak, helyesebben a pártkapitalista diktatúra hideg világforradalmának vége. Végső összecsapásra fül, forrósuk két világnézet, két világ harca. “Ez a harc lesz a végső” — hirdeti a lenini hóhérnóta. így van. Csak az a kérdés, KINEK?
