Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-10-15 / 10. szám
VOLUME VI. ÉVFOLYAM. NEW YORK, N. Y., 1949 OKTOBER- 10c A COPY -VOL. 10. SZÁM. AMERICAN HUNGARIAN MONTHLY AMERIKAI MAGYAR HAVI-SZEMLE MIELŐTT A LÉLEKHARANG MEGKONDELNA . . . Szinte hallani már az apokalipszis négy lovasának 'dübörgését messziről. A mi, sok vészt kiállott idegzetünk pedig különösen finoman érzékeli és jelzi közeledésüket. Erezzük kifinomult, vészt jelző ösztöneinkkel, hogy az utolsó válaszuthoz érkezünk hamarosan. Ha most bukunk, végjég eltűnünk a történelem színpadáról s talán csak a nyelvtudomány fog megemlékezni rólunk. Ha felül maradunk, lerakhatjuk jövőnk alapjait hosszú évszázadokra. Ekkora felelősség nem is nehezedett talán tiz évszázad magyarjainak a vállára sem, mint most a miénkre. Ha most nem tudunk egyetérteni, ha most nem tudunk egyetlen táborba tömörülni, elbukunk a közeledő történelmi vizsgán. A mai nemzedék két szörnyű katasztrófát látott saját szemeivel, mig az 1945. magyarja egyet, 1918. magyarja pedig egyet sem. Ebből következik természetesen sokkal nagyobb felelősségünk is. Az elmúlt két összeomlásból volt módunk tapasztalni, tapasztalatainkból a tanulságokat leszűrni és a következő alkalomra okosan felkészülni. E helyett azonban azt látjuk, hogy mindenféle torzsalkodás, egyenetlenség rágja ma is erőnket. Vezéregyéniségek jelentkeznek, csoportokat gyűjtenek és egymás ellen hadakoznak, ami hihetetlen energiát emészt el. Még mindig akadnak olyanok is — bár mindig szórványosabban — akik a kuruc időket, sóvárogják vissza, vagy a kossuthi időket. *■ h*#! Különösen ezeknek a késői álmodozóknak szeret• ném felhívni a figyelmét arra, hogy ma 1949-et írunk és most egyáltalában nem Rákóczi és Kossuth akkori feladatai ismétlődtek meg, hanem a Zrínyiek gondjai. Távol áll tőlem, hogy e két halhatatlan történelmi nagyságunkat, yagy áldozataikat alábecsüljem, ök azonban birtokában .voltak az őseink által rájuk hagyott egész országnak, igy a nemzet szabadságjogainak minél teljesebbé tétele foglalkoztatta őket. A ma magyarjának gondjai tehát a Zrínyiek gondjai. Országot kell szereznünk minden áron, ésszel, kézzel, ha kell tiz körömmel is. Es ne azon vitatkozzunk most, hogy a jogaink és függetlenségünk százszázalékos lesz-e azonnal, vagy csak kilencvennyolc -százalékos. Először ország kell, azután kenyér s attól meg ne féljen senki, hogy az 1950-es évek magyar királyságában nem lesz elég joga es függetlensége. Ennek csiszolása későbbi s talán csak a következő nemzedékeknek lesz a feladata. Most ne foglalkoztasson bennünket más, mint az ország megszerzése, mert jogaink és függetlenségünk lehet bárhol a nagyvilágban is, de hazánk csak a Kárpátok koszoruzta gyönyörű medencében. S ha most elveszítjük, örökre elveszitettük. Álljunk meg egyszer ennél a sokat féltett függetlenségnél is. Kérdezem azokat a magyarokat, akik a ferenczjózsefi világot ismerték, kitől, vagy mitől nem voltak függetlenek? Nem érezték-e akkora függetlenséget, mint — mondjuk — a két háború között, amikor Titulescu, vagy Benes rúgtak belénk felváltva, vagy együttesen, ahogy nekik tetszett? Vagy micsoda jogkorlátozást és elnyomást éreztek abban, hogy szabadon közlekedhettek Bregenztől Brassóig és Máramarosszigettől Triesztig olyan otthonosan, mint a saját falujukban? Vagy nagyobb szabadságot ereztek-e akkor, amikor Budapestről vonattal kiindulva, félóra múlva Szobon útlevél és vámvizsgálatra kellett készülődni. Nyilvánvaló, hogy a személyi függetlenség lényegesen nagyobb volt, mint amikor a kis torz ország urai lettünk. A másik kedvenc érvelésük a csökönyös függetlenkedőknek, hogy gazdaságilag éltünk elnyomatás alatt. Mondják, hogy Magyarország arra volt Ítélve, hogy Ausztria kertje és éléskamrája legyen, iparát, bányászatát mesterségesen elfojtották. Nos, nézzünk csak a veséjébe ennek az egészen együgyü szajkópropagandának. En is jól emlékszem rá, pedig csak gyermek voltam, hogy nem rabolták el senkitől terményeit, nem voltak fejadagok s mindenki szabadon úgy adta el munkája gyümölcsét, amilyen jól csak tudta s amikor akarta. S ha az osztrákok vásárolták meg, akkor meg is fizették. Azt pedig igazán nem vehetjük rossz néven, hogy abban az időben sem erőltették Békés megyében a szénbányászatot, Jász-Nagykun-Szolnok megyében pedig a vasgyártást, mondjuk Tirolban pedig a búzatermesztést. Kiderült aztán, hogy amikor a 'nagyszerű'' függetlenségünket elértük, továbbra is csak ott bányásztuk a szenet és vasércet, ahol Ferenc József idejében, sőt a jelentősebb vas- és gépgyáraink is pontosan ugyanazok maradtak. Az csak természetes, hogy ahol valami talajkincset találtak, azt a Monarchia idejében is feltárták. Békésben továbbra is csak búzát kellett termelni, szenet it ott, ahol 1914-ben. Ez az egészen olcsó, két krajcáros propaganda mégis hatott, nemcsak az egyszerűbb rétegekben, de'pár hónappal ezelőtt még egy orvostól is hallottam. De nézzük csak az állami függetlenséget. Mindenki jól ismeri a trianoni ország külpolitikai viszonyait, de az elmúlt eseményekből a többi kis országok nemzetközi helyzetét is. Ebből is leszűrhettünk egy tanulságot, még pedig azt, hogy kis államok soha sem függetlenek igazán. A hatalmas szomszédtól mindig függő viszonyban van a szomszéd kis ország nemcsak gazdasági, de politikai léte is. Azt hiszem, nem kell felsorolnom a kisebb államok egész sorát, hiszen láttuk, sőt éreztük magunk is, hogy csak a nagyhatalmak játékszerei voltunk. Nagyhatalmi keretben sokkal nagyobb függetlenségük van a kisebb népeknek is, mert ők is a nagyhatalmi öntudatnak, biztonságérzetnek és a nagy vámterület gazdasági előnyeinek a részesei és haszonélvezői. Az otthon tehetetlen. Minden felelősség jövő sorsunkért tehát rajtunk nyugszik. A legokosabb ha beállunk a történelmi szelek irányába. Hányszor hallottuk már a második világháború óta is felelős államférfiaktól, hogy “ha az Osztrák Magyar Monarchia állott volna 1938-ban, stb. . . .!! Igen, ha állott volna!! Ebből következik, hogy a Monarchia visszaállítása a világ közvéleményénél is kézenfekvőbb, sőt talán követelőbb is, mint egyedül Nagymagyarország. Igyekezzünk a kínálkozó helyzetből nemzetünk számára kihozni, amit csak bírunk, ne válogassunk, ne várakozzunk, ne akarjunk mindenképpen a széllel szembe haladni, mert a most készülő döntő mérkőzésen megint az utolsó helyen fogunk végezni. A természet erőit úgy sem tudjuk megtörni, a szelek irányát sem sikerült még eddig senkinek sem megváltoztatni. I
