Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-15 / 1. szám
4-1K OLDAL “KRÓNIKA” 1949 január. KATOLIKUSOK ES PROTESTÁNSOK Irta: MARSCHALKÓ LAJOS. A magyar protestantizmus épp úgy szent-istváni származású, mint a katholicizmus- Ha Szent István nem téríti keresztény hitre a magyarságot, akkor az valószínűleg elsülyed a népek tengerében, legjobb esetben csatlakozik a byzanci orthodoxiához és ma már egyik tagja a szláv “népcsaládnak”, miként azzá váltak a magyarokkal rokon bolgár-törökök is. A magyar protestantizmus soha sem vonta kétségbe azt a történelmi tényt, hogy Szent István nélkül nem volna, mert nem lehetne, magyar protestantizmus sem. Épp ezért, minden időkben épp olyan hive volt a szent-istváni gondolatnak, mint a katholikusok. Csak a legutóbbi időkben — és méghozzá radikális, vagy bolsevista behatásra — kapott lábra az a tévhit, hogy minden szabadságharc protestáns-ügy volt és hogy annak, aki protestáns, illik “kurucnak" lenni, vagy legalább is egy kicsit kuruckodni. Hogy mennyire felületes és veszedelmes szemlélet ez. azt legjobban érezzük mi magyar protestánsok. Kétségtelen ugyan, hogy a nagy nemzeti szabadságharcok a protestáns vidékekről indultak ki, de ez nem a protestantizmus és katholicizmus szembenállásának, hanem az egész magyar léleknek nagy válsága volt. A török, vagy német közötti választás épp olyan nagy problémája volt a hódoltság idején a katholikus magyaroknak, mint a protestánsoknak. Ennek a kornak magyar nagyjai — ha másban nem — abban mindig meg tudtak egyezni, hogy — magyarok. Pázmány Pét« és Bethelm Gábor épp úgy, egymásra találtak a magyarságban, mint a nemzeti szabadság gondolatától elválaszthatatlan a protestáns Bocskayak és katholikus Rákócziiak neve. Akár katholikusok, akár protestánsok voltak is a történelmi »dók nagy magyarjai, abban is megegyeztek egymással, hogy Szent István koronája a felekezetek fölött álló hatalom, a magyar lelki egységnek szimbóluma, amelynek nincs felekezeti jellege. A leghatározottabban ezt épp a protestáns Bocskay fejezte ki, amikor visszautasította a szultán által neki felkínált koronát és ezzel kinyilvánította, hogy .— ha a korona viselőjével, szemben is állt -— magát a Szent Koronát érinthetetlen, egyetemes magyar szimbólumnak tekinti, amelyet soha nem lehet belerángatni párt, vagy felekezeti harcok vitaanyagába. II. Rákóczi Ferenc legnagyobb győzelmei idején sem gondolt arra, hogy királlyá koronáztassa magát és Kossuth Orsovánál elásta a Szent Koronát bizonyságául annak, hogy ő, -- a forradalmár — aki detronizált, mégis csak hitt a korona és a magyar királyság örökkévalóságában s ezt a hitet át akarta menteni jobb időkre. Az orsovai aktus — Kossuth felfogásában — azt jelentette, hogy a Szent Koronának otthon kell maradnia, betakarva a hazai földtől és várni az időt, amikor újra egyesül a Szent Koronától elválaszthatatlan nemzeti jog s akkor újra sugározhatja azoknak a szent-istváni és magyar eszményeknek fényét, amelyekben — ő a forradalmár — épp úgy hitt mint azok, akik a forradalmat leverték. Óriási tévedés tehát úgy leegyszerűsíteni a magyar évszázadokat, hogy aki katholikus az "királypárti” és aki protestáns az eleve “kuruc”, mert például a kuruc-szabadságharc vezére Rákóczi katholikus volt. Ilyen ellentét, vagy ilyen osztályozás soha, de soha nem volt a valóságban. Az 1848—49-es szabadságharc két vezére, Kossuth és Görgey protestánsok voltak ugyan, de mikor a nemzet elindult a véres, keserves utón, akkor a katholikus magyarok épp úgy kivették részüket a nagy küzdelemből, mint a protestáns testvéreik. A katholikus papság épp úgy katona-mundért öltött, mint a protestáns s a nagy harc leveretése után Haynau vésztörvényszéke 114 katolikus pap ellen hozott súlyos ítéletet s számarány szerint is több katholikus papot ítéltek el, mint protestánst. Amikor azonban a nemzet úgy látta, hogy elkövetkezett a kiegyezés ideje, akkor az újra születő szent-istváni birodalom egységében mint egyenjogú felek egymással és nem egymás ellen versengő tényezőként ott voltak újra úgy a protestánsok, mint a katholikusok. A katholikus Andrássy és Deák megteremtették a kiegyezés .nagy müvét, hogy ezt aztán tovább vigyék a protestáns Tiszák,i*egészen a mártír haláláig. Azoknak, akik félre akarják magyarázni a történelmet, soha nem szabad elfelejteniök, hogy 1867 és 1918 között az országot tulnyomórészben protestánsok vezették. S ma sokak számára szimbolikus jelentősége kell legyen annak, hogy az utolsó koronázáson épp a protestáns Tisza tette IV. Károly király fejére, — mint nádorhelyettes — Szent István koronáját s az utolsó áldást, amely még egyszent-istváni birodalom integer területéről szállt a királyi pár felé, Baltazár Dezső orgonazugásu, mély baritonja zenditette meg a Nagytemplom kupolái alatt. Mindezzel csak azt akarjuk mondani, hogy nincs két magyar lélek. Nincs külön katholikus és protestáns politika, mert katholikusok és protestánsok ugyanannak a szent-istváni törzsnek, ugyanannak a szent-istváni szellemnek lelki leszármazottai. A magyar katholicizmus és magyar protestantizmus talán más más szint jelentenek, de mindig ugyanabból a szivárványból, ugyanabból az örökegy magyarságból ragyognak elő Debrecenben és Pannonhalmán. Mikor azonban a magyar királyság jövendőjére gondolunk, nem szabad soha elfelejteni, hogy az egész emberiség történelmében a bolsevizmus meghasonlást jelent. Még pedig pontosan azt a bibliai értelmű meghasonlást hozta, amelyről Krisztus prófétáit, midőn azt mondta: ha öten lesznek egy házban meghasonlanak, kettő három ellen és három kettő ellen. Kétezer esztendő óta most érti először az emberiség mit jelent ez. A bolsevizmus a fordított erkölcsi világrend. A bolsevizmus a sátáni állam. És ebben az államban mindenkinek állást kell foglalnia vagy Krisztus, vagy a Sátán oldalán. Harmadik ut nincs. A magyarországi bolsevista vezetés a Nagy Taktika jegyében megpróbálta 1948 nyarán megteremteni a magyar protestantizmus és katholioizimus ellentétét. Azonban, ami Magyarországon lejátszódott korántsem katholikus, vagy protestáns ellentét volt, hanem csupán két álláspont. Mindszenty hercegprímás azt hirdette, hogy a bolsevizmussal hiábavaló minden alku. A sátáni totalitarizmussal szemben nincs más megoldás, mint az ellenállás és ha ez nem megy, akkor a néma mártiromság, az ókeresztények vértanusága, amely végső fokon mégis diadalt arat. Az evangélikusok csaknem ezen a nyíltan elutasító állásponton voltak, A reformátusok — a zsinat határozata szerint — megpróbáltak egyezséget teremteni a bolsevik) állammal, mert azt gondolták, hogy igy tovább hirdethetik az igét és talán megmenthetik a protestáns vidékek parasztságát, a kisgazdatársadalmat, amelyet nyílt ellenállás esetében fizikai megsemmisítéssel fenyeget a szovjet terror. Így, a hideg és könyörtelen valóság szemüvegén nézve mindkét álláspont helyes és — magyar. Magában azonban az a tény. hogy az egyetlen létező erőve) szemben. — bármilyen okból — két álláspont van, magában hordozza a meghasonlás veszélyét, arra az .időkre mikor már a veszedelem elmúlt. Szerintünk tehát jobb ezzel a kérdéssel már most szembe nézni és rámutatni arra, hogy egy felekezetek közötti kultúrharcot, a felszabadulandó Magyarság csak a királyság visszaállításával kerülhet el. A meghasonlást, amely jönni fog, nem egyenlítheti ki más mint a Szgnt Korona tekintélye, mert — mint nem győzzük eléggé hangsúlyozni — a királyság univerzalizmusában nincsenek katholikusok, protestánsok, csak egyforma jó magyarok. A Szent Korona hordozója nem százalékarány szerint osztályozza a magyarokat és mégkevésbbé aszerint, hogy melyik templomban imádja az Istent valaki. A királyság mint a múltban is eggyé forraszt minden magyart a nagy emberi, krisztusi eszmények követésében, hiszen ezek egyformán katholikus és protestáns eszmények. Magam is protestáns születésű, hithü ember vagyok, de azok a magyar protestánsok, akik attól félnek, hogy az ország felszabadulása után a nagyobb nyílt ellenállást tanúsító katholicizmus javára tolódnak el az erőviszonyok és hogy a királyság visszaállítása magában véve is a katholicizmusnak kedvez, sajnálatosan tévednek, mert a magyar protestantizmus épp a királyságban és a királyság által nyerheti vissza azt a ragyogó szerepét, amelyet a ferenejózsefi korszakban betöltött. Nem tudnék nagyobb veszélyt elképzelni a magyar protestantizmus számára, mint azt ha akadnának emberek, akik azt egy felszabadulás után hirdetni kezdenék, hogy mi protestánsok képviseljük az igazi demokratikus, szabadságharcos, kuruc tradíciókat és ezért a magyar protestántizmus ügye összeforrott a köztársaság ügyével. Ez esetben az otthon halálosan meggyűlök köztársasági államformával könnyen elbukhatna a protestantizmus ügye is, mert a sok keserűséget végig élt nemzet úgy tekintene minket protestánsokat, mint a bolse-• vizmus utóvéd csapatát, akik valamiféle szörnyű tildyzmusért, a politikai hatalomért küzdünk, ahelyett, hogy Krisztusért küzdenénk, aki tökéletes és végleges eltávolodást követel a bolsevizmustól. Épp ezért úgy az ország felszabadításáért, mint a krisztusi királyság visszaállításáért folyó munkában, harcban, áldozatban a mi protestáns szerepünket kijelölte az Isten. A mi hivatásunk ugyanaz lesz, mint volt hajdan Petneházy, protestáns hajdúié, akik Buda felszaditása idején, a valaha is létre jött legnagyobb európai koalíció seregében szegényen, toprongyosan, de elsőnek vitték fel a falakra, a magyar lobogót! Ugyanígy, nekünk most nem az a szerepünk, hogy a Szent Korona ellen debattáljunk. hogy a holnapra féltékenyek legyünk, hanem — legalább az emigrációban — előljárjunk minden felszabadításért folyó harcban és minden munkában, amely a magyar, krisztusi királyságot akarja újjáépíteni. Nemrég olvastunk egy hazai levelet, amely arról szólt, hogy ha a vegyes vallásu magyar városokban katholikus körmeneteket tartottak — amig ezeket szabad volt tartani — a protestáns lakosság gyertyát helyezett ablakaiba, az emberek kiálltak az utcára, hogy a néma imádság együttérzésével, kétféle módon, de egy akarattal fejezzék ki: ők is magyarok, ők is Krisztus követői s mint ilyenek a bolsevizmus engesztelhetetlen ellenfelei. És ez mutatja, hogy módszerbeli külömbség lehet, de katholikus és protestáns ellentét nincs! Nem is lesz, ha a Szent Korona mindnyájunk fölött álló mivolta egybe ölel minden magyart. Az 1920-as években sokan keresték a hidat Pannonhalma és Debrecen között s valljuk be, igen kevesen találták meg. A hid eltűnt. Akkor nem gondolt rá senki, hogy ez a hid a Szent Korona boltozatának hatalmas ívelése. Egyik oldalon a Pázmányok, másikon a Bethlen Gáborok, egyiken az Andrássyak, másikon a Tiszák. És alatta minden megbékélt magyar. . . ,
