Krónika, 1949 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1949-12-15 / 12. szám
1949 december % RŐN1KA” 7-IK OLDAL ........ —--------- -------------paraszt. Csak az az érdekes, hogy Tirol mellett éppen a cikkírótól vad nácinak bélyegzett Salzburg a katolikus Volkspartei fellegvára. De önkéntelenül merül fel bennünk a kérdés: Mi ennek a buzgó denunciálásnak, bemocskolásnak, minden áron náci lepedő alá bújtatásnak a célja? A felelet magátol adódik: egy ilyen koldulásból és fenyegetésből élő, munkakerülő, amellett kivül-belül náci nép nem kell a kutyának sem. Legjobb ha még a gondolatát is elvetjük annak, hogy egy ilyen “torzszülőtt” országgal valaha is bármiféle frigyre lépjünk. Hagyjuk, hadd “boruljon a nagy német anyja keblére”, legalább mi egyszer és mindenkorra megszabadulunk tőle. Ez a következtetés nem is marad el, amint azt a további sorok igazolják: “A nép érdeke pedig ez, hogy életképtelen állam helyett életképes államban éljen. A mai kor négy politikai egységek kialakítására tör és egyesíteni akarja az egynyelvű népeket. Ennek a fejlődésnek a vonalán tehát benne van az a követelés is, hogy Ausztria újra egyesüljön Németországgal”. íme tehát igy csinál egy amerikai magyar napilap Anschlusspropagandát, akkor amikor a brit parlament 1946 tavaszán Magyarországra küldött vegyes bizottsága a látogatása folyamán szerzett tapasztalatait azzal a megállapítással összegezi, hogy “a magyar probléma egyedüli megoldása egy uj dunai államszövetség megalakítása”. amikor Bethouard tábornok az Ausztriában áBpmásozó francia csapatok főparancsnoka abban remél, hogy “Ausztria hamarosan ismét elemében találja magát és a Dunámédence és egész Európa megszervezésének egyik fontos pontja lesz”. ( St. Christoph Arlberg, 1947. jan. 16.) amikor Lindley Fraser a B. B. C. hires háborús kommentátora osztrák-magyar-cseh szoros gazdasági és politikai unió megvalósítását szorgalmazza (1945. junius) amikor az európai kijózanodás után lassan az amerikai közvélemény irányitó lámpásai is rájönnek az egységes Duna-medence ujjáalkotásának a szükségességére. (Dorothy Thompson). Igaza van a Népszava vezércikkírójának abban, hogy "korunk tmgy politikai egységek kialakítására tör”. Hiszünk mindnyájan abban, hogy a sok balsiker után a végén mégis csak létrejön az európai államok testvéri egyesülése és ezen tulmenőleg a világállam. De a fejlődés eme integrálódási utján Ausztriát népének mentalitása., földrajzi elhelyezkedése, történelmi hagyományai, elsőrangú gazdasági és politika) érdekei minden nyelvi azonosság ellenére kelet-felé parancsolják. Sőt tovább merek menni: meggyőződésem, hogy minden kuruckodó ál-érveléssel szemben ennek az “élctképtelen”-nek titulált Ausztriának nem elengedhetetlen szüksége a keleti szomszédjával való társulás, mint amennyire az magyar érdek. Mert ha a dolgok mai állásához hasonlóan minden tartó kapocs elszakad kelet felé, Ausztria részére még mindig fennáll a lehetőség, hogy nyugati, vagy déli kapcsolataira támaszkodva átorientálódjék, de mi társnélkül könnyen elveszhetünk a szláv és szlávizálí népek Prágától Vladivosztokig húzódó óceánjában. A XIV. és XV. század 80 százalékos magyar többségre épitett nagyhatalma még szembenézhetett egy esetleges elszigetelődéssel, de a XX. század megfogyatkozott magyarsága, nagy kockázatok vállalása nélkül, nem engedheti meg magának többé ezt a luxust. Vagy a Népszava cikkírója nem gondolt arra, hogy Ausztria csatlakozását nyomon követné, mint a múltban is követte, a cseh medence német érdekszférába való vonása, ezt következőleg a soha fel nem adott Drang nach Osten felujulása, amely tekintve, a Dunamedence jelenlegi laza halmazállapotát, okvetlenül ismét Nagy-Nétnetország gazdasági és politikai vazallusaivá tenné a Duna-völgy tttegukra maradt kisebb államait. Ha pedig a Monarchia szétdarabolása valóban az európai gazdaság) és politikai egyensúly ellen elkövetett vétek volt, mint ahogy ez ma már általánosan elismert tény, akkor a helyes konsekvencia az, hogy a hibát jóvá kell tesni. Vagy talán a boldogult Szabó Dezső ködös elképzelésének a megvalósítása lebeg a cikkíró szeme előtt, aki egy litván, lengyel, ukrán,, cseh, magyar, román, szerb és bolgár államkonglomeratum fantasztikus ötletével akart egyszerre Nyugat és Kelen ellen bástyát emelni? Hét mi már csak megmaradunk az egyszerű, kézenfekvő okoskodás mellett és ha baj van, inkább a régi kipróbált és hasonszőrű jószorns2édhoz fordulunk segítségért, de nem megyünk a harmadik utcába, ahol ismeretlen emberek jó szó helyett esetleg fejbevernek. BORSI TIVADAR. * * * Borsi Tivadar tanár ur, dr. Rohrachcr András salzburgi hercegérsekhez fordult felvilágosításért, őeminenciájának a fend cikk megírása óta hozzáérkezett cáfoló nyilatkozata többi közt ezt mondja: Mi mindnyájan hálás szívvel gondolunk az Osztrák Magyar Monarchia korára és szilárd meggyőződésem, hogy Ausztria és az utódállamok problémájának az volna a legjobb megoldása, ha a régi Monarchia valamiképen ismét egvmásra találna. Egy osztrák magyar Monarchiának a visszaállítását általánosságban soha el nem utasítottam, de még sokkal kevésbbé fejeztem ki vágyat a Német Birodalommal való egyesülés után. ROHRACHER ANE)RÁS, s. k., hercegérsek. ECCE MINDSZENTI! (Bebörtönöztetése évfordulójára) Rabigába vetve, eltemetve élek. Testem meggyötörve, Lelkem összetörve, Néma lettem, . . . mégis oly sokat beszélek! Nem mentettem magam, bár kínálták nekem. Amint azt egykoron, Megváltónk példázta, Küldetésem mellett eltörpült életem. Számra nem jön panasz,... nyelvemen nincs átok.. . Amit rám mért az Ur, Imával szenvedem; "Krisztusért, . . . Hazámért, . . . mindent megbocsátok!” Sötétségben tartanak, a szemem nem látja. Felébredt a világ? Vagy még mindég alszik? Pedig lelkem lobog, mint az égő fáklya! Azt a nagy szent tüzet amit felgyújtottam, Nem oltja ki ember, Égig ér a lángja És égni fog ha majd végsőt sóhajtottam. Örömmel áldozom éltem e szent lángért, Mert benne ég lelkem Az örök kereszttel, Hitemért, , . . Hazámért, . . . keresztény világért! HONTALAN LANTOS. EGY MAGYAR ANYA EMLEKEI ÉS REMÉNYEI Egy érdekes kis epizódot szeretnék elmesélni életünkből, amely jellemző arra a nagy ragaszkodásra, szeretette, királyhüségre, amely áthatotta mindég családi éle tünket, de amely csak egy mozaik szem abból a ragaszkodásból, ami a magyar népet, az egész magyar társadalmat a királyhoz fűzte minden időben. Huszonhárom évvel ezelőtt történt és azóta is sokat emlegetjük, mint érdekességet a családon belül és jó ismerőseink körében. Fiatal házasok voltunk. Még akkor főhadnagy volt az uram és egy éves kis fiacskánk volt. Mi is, mint minden szülő figyelő várakozással lestük mozdulatait, hiszen a szemiinkfénye volt és izgatott érdeklődéssel figyeltük kis gagyogásait, hogy vájjon mi is lesz az első szó. amit — az egész család még akkor egyetlen büszkesége — ki fog ejteni. Én fölényes és jogos elsőbbségemmel reméltem, hogy csakis a “mama” szó lehet az a varázsige, amely elhagyja majd édes kis ajkát. Gügyögött ide, gügyögött oda, egész nap értelmetlen kis motyogásokat hallatott, de egy szót sem tudtunk még kihámozni. Sok beszéd esett abban az időben a királyról és családjáról. Sokunknak lelke tele volt még az emlékekkel, Károly királyunk nemes alakjával s a tündérszép édes gyermek, aki mindenütt ott volt látható azon az emlékezetes koronázási ünnepélyen, — meghódította az egész nemzet szivét. — Kedves, szép mellszobra ott állt nálunk is az íróasztalon és gyakran nagy szeretettel emlegettük nevét. Sokszor oda-oda vittem piciny fiamat s mondogattam előtte: Ottó. Ottó! Egy reggel, ■— még most is oly tisztán él lelkemben e napnak emléke, — a szülők voltak nálunk éppen pár napos családi látogatóba, amikor is én szépen felöltöztetve, frissen, üdén behoztam a dohányzóba a karomon a babát. Szokás szerint piros selyem huszársapkáját is a fejébe nyomtam, amit gondosan, házilag magunk készítettünk. Ott voltak mind, diskuráltak, — de persze abban maradt a társalgás és minden érdeklődés felénk irányult. Ekkor a kicsinek a szeme, mint egy kis megbabonázott' a mellszoborra meredt és teljesen érthetően, tisztán kimondta a várvavárt első szót életében: Ottó. nono„ Ottó! Nagy nevetés, öröm. csodálkozás. . . A remélt “mama'’ szó elmaradt ugyan, de királyunk neve hagyta el öntudatlanul is életében először ajkát. Egész meghatottság szállta meg a családot és én jól emlékszem még ma is, azt mondtam az én először hűtlenné vált fiamnak: Reméljük, ha hadnagy leszel, akkor már biztosan az Ő nevére fogsz felesküdni és én megfogom egyszer valahogy mondani a királynak, hogy jobban szeretted Őt, mint engem. De ez csak egy kis szinbólum abból a mély ragaszkodásból, amely betölti ifjaink szivét királya, Ottó király iránt. Nem voltam féltékeny, nem is esett rosszul, sőt egy érdekes, titkos büszkeség szállta meg a szivemet, hogy egy még szorosabb, egy privát érzelmi kapcsolatot is létesített katonának szánt fiunk köztünk és királyunk között. Szomorú idők voltak már akkor
