Krónika, 1948 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1948-10-15 / 10. szám
1948 október “KRÓNIK A” 9-IK OLDAL' EGY A SOK KÖZÜL (LEVÉL . . . URNÁK ‘VALA HOL AMERIKÁBAN”) Tisztelt jó Uram! Ön indíttatva érezte magát arra, hogy szeretetcsomagot küldjön egy ismeretlen embertársának. Valakinek, aki Valahol Németor- Ságban eszi a hontalanság s számüzöttség keserű kenyerét s akiről Ön egyébként semmi közelebbit nem tudott. Egy embernek a sok közül. Ez az ismeretlen valaki ezúttal a véletlen különös szeszélyéből és voltam. A véletlen különös szeszélyének kell ezt tulajdonítanom, mert előzőleg egyikünk sem tudott a másikról s én magam soha nem is fordultam senkihez efféle kérelemmel. Tulajdonképpen egy kissé még ma is rejtély előttem, hogyan, mi utonmódon került a címem a szeretetcsomagok elosztását irányitó közegek kezébe. Idestova négy éve élek már Németországban, gyakran olvastam arról, hogy mennyi szeretetcsomag érkezik a tengeren túlról Németországba, de nekem magamnak soha egy pillanatra sem tutott eszembe komolyan abban reménykedni, hogy egy napon talán én is kaphatnék egyet. És ez most mégis bekövetkezett, mintha csak egyenesen az égből potyant volna le, ahonnét egyébként minden jót várni is szoktunk; olyan váratlanul és meglepetésszerűen, hogy az első pillanatban még bizalmatlankodtunk is, hogy kiváltsuk-e azért a kis utánvétek összegért, amelyért érte a postás^ nak fizetnünk kellett. Attól tartottunk, hogy valaki talán igy akar becsapni bennünket s a csomagban mindössze néhány darab téglát találunk csak majd. . . A csomag itt volt, kézzelfogható bizony ságául annak, hogy vannak még jó emberek is a világon, ha mi már nem-igen hiszünk is bennük és a kis család, a feleségem és' a kis fiam megilletődötten álltuk körül és rakosgattuk ki a tartalmát az asztalra, a vajat, a cukrot, a kávét és a lisztet . . . azzal a megilletődöttséggel, amellyel valamikor kicsiny gyermekkorunkban a Kisjézuska ajándékát bontogattuk ki. Az ilyesmit természetesen illik meg is köszönni. Legalább megköszönni. Ez azonban a jelen esetben nem olyan egyszerű feladat. A csomag tartalmát feltüntető kísérőjegyzékből mindössze annyit tudtunk meg, hogy a szállítócég a csomagot ......................nevű valaki megbizásából küldi, ami magyarul minden valószínűség szerint .................-nek értendő, a közelebbi cim azonban hiányzott. Próbáltam ezt utólag megszerezni 9 szállítócégtől, de eredménytelenül, így jutottam végül arra a gondolatra, hogy az ajándékot "yilvánosan köszönjen meg, nj-vel más mód nem állt rendelkezésemre ahhoz, hogy az el is jusson Önhöz, szives elnézését kérem a “kipellengérezésért". Köszönöm Önnek, kedves ismeretlen . . . Uram! Valahol Amerikában, hogy jót tett egy ismeretlen embertársával és köszönném ezt Önnek akkor is, ha ez az ismeretlen valaki történetesen nem én lennék, hanem valaki más, egy a sok közül, hiszen olyan mindegy. Én magam is csak egy vagyok a sok közül, akik itt Németországban talajtalanul és gyökértelenül kallódunk s a sorsunk is nagy általánosságban ugyanaz a sors, ugyanazokkal a gondokkal, hányattatásokkal, nélkülözésekkel és megpróbáltatásokkal, amelyek itt az idegen számkivetettségben majdnem kivétel nélkül osztályrészünkül jutottak. Önt azonban és Önön kívül bizonyára még soksok embertársát talán érdekelné valami közelebbi is azoknak az embereknek a kálváriájából, akiket a háború forgószele kivetett otthonukból s akiknek a sorsán enyhíteni Ön is, mint annyian odaát, egy boldogabb és rendezettebb világban, indíttatva érezte magát. Ezért engedje meg, hogy szivem viszonzásul megismertessem azzal a családdal, amellyel ön ismeretlenül jóttenni kivánt. Egy családdal a sok közül s röviden mindazzal, ami e család életét és körülményeit jellemzi. Ha ezt az egy családot és annak sorsát, hányattatásait és megpróbáltatásait megismerte, nagyjából ismeri valamennyit, mert sok különbség általában nincs közöttük. S teszem ezt már azért is, mert úgy érzem, hogy ez Önnek sem lehet közömbös. Feltételezem, hogy az amerikai szeretetcsomagok küldői jószivük és segitőkészségük ellenére sem mentesek teljesen bizonyos lappangó kétségektől vagy legalább is nincsenek minden kétséget kizáró bizonyossággal meggyőződve arról, hogy valóban helyesen cselekszenek-e s azok, akiket ebben a támogatásban részesítenek, valóban méltók-e erre. Kik ezek az emberek, miért jutottak olyan helyzetbe, hogy segíteni kell rajtuk és valóban olyan helyzetben vannak-e, hogy támogatni kell őket; ezek azok a kérdések, amelyeknek önkénytelenül is fel kell merülniük a szeretetcsomagok küldőiben s amelyekre egy szer alapos és kimerítő formában válaszolni ennélfogva mindenképpen indokolt lenne. S errenézve talán keresve sem találhatnánk jobb alkalmat, mint a mostani. Mivel a csomag közvetítését a jelen esetben kétségtelenül a vak véletlen intézte,, személyem egy esetnek tekintendő a sok közül, mely miben sem különbözik a nagy átlagtól. A hazátlan földönfutók hatalmas táborának egy név télén közkatonája vagyok, akire most találomra - rámutatott egy Ujj; lépj ki a sorból és beszélj! Nem válogattunk ki tehát egy kirívó esetet s amikor az utóbbi évek folyamán elszenvedett hányattatásainkról nagy vázlatokban beszámolok, ismételten hangsúlyozom, hogy ugyanakkor minden egyes sorstársam kálváriájáról könyvet lehetne Írni s én magam is nem egyet ismerek a közvetlen környezetemben, akinek szenvedéseihez és emberfeletti megpróbáltatásaihoz képest az én esetem’teljesen érdektelennek tűnik fel s adott alkalommal talán beszámolok egykét ilyen esetről is. Mint már említettem is. kis családom mindössze három tagból áll. Én negyvenhat éves vagyok, a feleségem negyven, a kis fiam nyolc. Otthon ujságiró voltam, egy hetilap szerkesztője. Vagyonunk nem volt, de szükséget sem szenvedtünk. Mint ujságiró magam is hadiállapotban voltam mindennel és mindenkivel. A dolgokat körülbelül úgy láttam, ahogyan vannak is és nagyjából előreláttam azt is, hogy ez a háború, annak belső ellentmondásai következtében, mindenképpen csak rosszul végződhetik, mert akár az egyik fél győz, akár a másik, Európának mindenképpen bealkonyult. Mindez azonban a dolgok alakulására nem lehetett befolyással. Porszem voltam a viharban, amelyet megállítani nem állt módomban. Amikor a szovjet és a szerb partizáncsapatok a visszavonuló német csapatok nyomában otthonunk (Bácska) felé közeledtek, összecsomagoltuk a legszükségesebb holminkat és vonatra ültünk. Ideiglenesen a Dunántúlon telepedtünk le, majd amikor itt is tarthatatlanná vált a helyzet, 1944 december 1-én felkéredztünk egy magyarországi németeket szál litó menekültvonatra, mely Drezdába vitt bennünket. Itt ért ben.r.. nünket 1945 februárjában, hamvazószerdára virradó éjjel a világháború legborzalmasabb légitámadása. (Összehasonlításul: Hiroshimának kb. százezer halottja volt, a drezdai farsangnak kb. kétszázötvenezer.) Drezdában egy u. n. "lágerben'’ voltunk elhelyezve, egy hatalmas háromemeletes épületben, mely azelőtt leánygimnázium volt, egy-egy szobában kb. 25-30-an, összesen pedig kb. hatszázan. Ennek megközelítőleg tiz százaléka magyar volt, a többi magyarországi német. Már az ágy ban feküdtünk, amikor este tiz óra tájban felüvöltöttek a szirénák. Gyorsan magunkrakapkodtuk a ruhánkat, a gyereket, aki akkor négy éves volt, fel sem öltöztettük, mert a folyosóról izgatott sürgető hangon többen is beszóltak, hogy siessünk, mert már hallani lehet a közeledő repülőgépek zúgását, csak betekertük néhány sebtében összekapkodott takaróba, ahogyan már máskor is tettük, ha éjjeli riadó volt, a ruháját pedig egy kis kofferben vittük le magunkkal a pincébe és ott öltöztettük fel. Máskor néhány bőröndöt is magunkkal szoktunk vinni a legrosszabb eshetőségre a legszük ségesebb és legértékesebb holminkkal, most azonban erre nem volt időnk. A gépek zúgását már mi is hallottuk s az izgalom lázában hanyat-homlok rohantunk le az óvóhelyre. És amikor másnap, a permetező esőben, (ez amolyan mesterséges eső, mely minden nagyobb tűzvész alkalmával bekövetkezik) egytőlegyik olyan benyomást tettünk egymásra, mintha élőhalottak volnánk. Mindenünk, amink még volt, elpusztult a lángokban, az élelmiszerkészletünk, a ruháink, a fehérneműnk, az ágyneműnk, még az ékszereink és személyi okmányaink is. Rajtam egy szakadt hálóing, a legrosszabb valamennyi közül és egy olyan öltözék, amelyben egyébként otthon csak a kertbe szoktam dolgozgatni, a feleségemen egy foszlósnak indult szövetruha, amelyet este azért készített oda az ágya mellé, mert másnap mosni készült a mosókonyhában. . . Azóta több mint három év múlt el ugyanazon rossz csillagzat alatt. Jelenünk: a tegnap egyenes folytatása. A Drezdában kapott sebekhez, még nagyon suk újat sze reztünk, de csak még keveset hevertünk ki. Azóta még sokszor dübörgőit alattunk a föld s szorongtunk halálraváltan a pincék mélyén, roncsolt idegekkel, már a repülőgépek zúgásának hallatára is elsápadva, rosszulléttől és hányingertől környékezve, mint akit tengeribetegség kínoz. Elveszítettük a szilárd talajt a lábaink alól és a sors szeszélyének játékszerévé ■váltunk. Sokezer menekült sorstársunkkal együtt jártunk a hon- " tálán számkivetettek országutját:, egyetlen fillér pénz, egyetlen betevő falat kenyér nélkül s ha megérkeztünk valahova, nem tudtuk, mi vár ott ránk, ákad-e embersészénapajta, mely befogad ges bennünket éjszakára. Ültünk az árokpartján, éjjel, a szakadó esőben, éhesen, csüggedten, összetörve, elcsigázva, a didergő, síró, folyton panaszkodó és kenyérért könyörgő gyermekünkkel és nem tudtuk, hova, merre. Amikor a háború végétért, 54 kg-ot nyomtam 178 cm. testmagasság mellett és hasonló állapotban volt a feleségem is. S a háború utáni évek is még jóidéig csak koplalást., nélkülözést hoztak a számunkra, (havi 4 kg. ragacsos fekete kenyér, tiz dkg. hús, ugyanennyi vaj és néhány kg. burgonya...) A sors szeszélye oly vidékre vetett bennünket, — Felsőbajorországba — ahol tavasztól őszig kisebb-nagyobb megszakításokkal úgyszólván állandóan esik az eső s amelynek nyirkos-hűvös éghajlata alatt csak fü és golyva terem. A vidék őslakói, a bajorok, hírhedtek a ridegségükről, a szükkeblüségük-KILENC ÉVES ÓHAZAI FIÚCSKA IMÁJA (Egy hozzánk érkezett levélből)-W?
